A természet sárguló, elmúló világában egy kicsi teremtményét a világnak, óvatos hírnökét a békének, a szél törékeny társát.
Meglapultam egy fa tövében és néztem, ahogy pislog, csak egyet-egyet és olyan lassan.
Fejecskéjével körbe tekintett a tájon, látta a széles horizontot, észrevette, hogy egyedül van.
Magasabbra is szállhatott volna, de Ő elégedett ezzel a helyzettel.
Próbáltam érezni, amit Ő.
Szinte észrevehetetlenül költözött belém bölcs elégedettsége, ahogy ott ült és csak nézte birodalmát, hiszen minden az övé.
Határok nélküli világa úgy töltődött meg boldogsággal, hogy éreztem, mennyire egyszerű is ez az egész.
Mármint a kuszaságban megérinteni az egyetlen biztos pontot, a nyugalmat hozót.
Néztem, és tudtam, hogy a madarak élete rövidebb, mint a miénk.
Szíve gyorsabban ver és a repülés rengeteg energiát emészt fel kis testében.
Ő mégis elégedett.
És én cseppet sem sajnáltam.
Talán azért, mert nem tudja, meddig tart mindez?
Mert teszi a természet által diktált dolgát és nem figyel másokat közben?
Érti, hogy mihez van köze és mi az, amihez nem érhet fel?
Meg kéne tanulnunk madárként gondolkodni.
Csak akkor csinálni valamit, amikor feltétlenül muszáj.
Nem elfáradni mások életébe és nem belekontárkodni abba, amihez semmi közünk.
Talán így több időnk is jutna egymásra.
Észrevett. De nem zavartam meg, mert nyugodt volt.
Egy alig hallható kis kattanást hallottam.
Valaki még van itt rajtam kívül ebben a csendes biztonságban.
Egy férfi.
Ismerem.
Az arcát, a lelkét, a teremtményeit, a művészetét.
Őt.
A hasonlót.
Fejemet megint a madár felé fordítottam és még mindig csak ült, de most már olyan érzésem volt, mintha figyelne.
Engem vagy a másik embert ott nem messze tőlem. Egy madár szemébe nem lehet belenézni.
De meglátni rajta keresztül valami csodálatosat, valami megteremthetőt, azt igen.
Óvatosan próbáltam magamban rendet tenni és megérteni, miért gubbaszt egy férfi azt lesve, hogy egy mozdulatlan kis madarat lefényképezzen.
De nincs oka. Magyarázható nincs.
A fotográfus a pillanatnak él. Rendkívüli türelemmel vár mindig valamire, de előre soha nem tudja, mi lesz az.
Ő már érti, hogy nem kell egy valamire vágyni.
Már én is értem.
De azt hiszem, hogy ez a kicsi lény, aki a kopaszodó, lombját hullató fán üldögél, többet tud nálunk.
Minden az övé lehetne. Olyan magasra képes szállni, ahová mi soha nem jutunk el.
Mégis megelégszik azzal a helyzettel, ami most van.
Itt a titka a szemünk előtt.
És Ő nem félti, nem irigyli átadni tudását és a fotográfus, az ismerős hasonló éppolyan türelemmel várt, hogy sokan láthassuk ezt a pillanatot, ahogy én vártam, hogy leírhassam ezt az örömöt, amit okozott.
Megadatik olykor egy pillanat, amit elmulasztunk, mert valami többre vágyunk.
De én úgy hiszem érdemes gubbasztani egy fa alatt...akkor is, ha nem tudod, honnan fúj majd a szél...és mit repít majd feléd...
