A kapitány és a kalóz

Ülök egy fülledt kánikulai este kellős közepén és várok. Mire? Csak várok. Mostanában ezt teszem. Lelassultam. Ébredezik bennem a valódi türelem, s nem mint erény, hanem mint magammal kötött kompromisszum. Egy régen látott férfiember muzsikáját várom. Még ügyködik azon, hogy minden a helyére kerüljön. Ülök és nézem az arcát, ahogy az érettség és a változás megküzd rajta a barázdákon át. A mosolytól ragyog az arca. Jól áll Neki az öröm. Már csak pár pillanat és felcsendül egy dal. Hallom már. Egy apa és lánya szerelmét idézi a múltból. Égből érkezett zene, amely meggyógyítja a lélekből szivárgó, vérző sebet. Olykor még fájdogál. De elcsitulni látszik. Igaz,  sosem nézhetek hátra, mert árnyékot vetne az utamra és talán el is botlanék megint. Nem szabad hagynom, mert már pontosan kirajzolódott, hova is indultam egykor és az is, hogy hova érkezem, ha nem térek le az útról. Nem szeretném elhitetni magammal, hogy mindent jól csináltam, mert fáradt vagyok a hazugságoktól. Igen. Sokszor és nagyot hazudtam, főleg magamnak.De nem érte meg, mert elveszítettem egy csomó kincset. Magamban keresem a fénynek forrását,de a dal  utat mutat  másoknak is. Ha mellém szegődik egy mosolygós ember, nem téveszthetem szem elől. Már nincs megengedve ez a fajta felszínesség. Nem válogathatok. Egyre jobban láthatóak az általam húzott határok, amiket már nem léphetnek át, de ha én mégis átlépem, vissza kell, hogy találjak. Aki ebben a pillanatban belül van, maradhat. Aki kívül rekedt, azzal mindent befejeztem, nincs már dolgunk egymással. Most vagyok jó helyen: magamban is és kívül a a világban. Örömóda a megérkezés, egy íratlan, szabálytalan szimfónia. Nem mondom, hogy nem fájdalmas ez a hely. Gyermek énem beszél. Hangosan. Minden kimond, mert ha bent ragadna, szétfeszítene. Nem szeretnék az álmaim nélkül, a csendes kimondatlanságban élni. Inkább egy meg nem értett, kíváncsi gyermek bőrében kuporgok, mint a 'mindent értő' felnőtt álcabőrében bujkálok az igaz dolgok elől, magányos zajban. Már nem rémít meg a magány. Szeretem a misztériumát. A társam olykor. Nem hagy el. Mindvégig kitartott mellettem, akkor is, ha látszólag nem voltam egyedül. Megvigasztal. Erőt ad ahhoz, hogy felkeljek és útnak induljak és a legnagyobb viharban is megtaláljam a partot. Az én kis kikötőmet. Hogy ki világít?? A belső fényem. Amit kaptam. Istennel kötött szövetségemmel vonszoltam magam úttalan utakon, de ideértem. Igaz, olykor elhagytam Istent, s talán Ő még soha nem hagyott magamra. Én döntöttem mindig.

A zene megint más...most halkabb.  A szaxofonos férfi arca teljesen átalakul. Megszűnik ember lenni. Valami légies angyali harmónia lengi körbe. Nézem, de Ő nem figyel senkire. Máshol él. Világít.  Szentjánosbogárként repül és utat mutat. Ha jól figyelem, meglátom, merre mutat az iránytű, mert jó kalóz vagyok. Igen a  szeretet kalóza vagyok és a kapitány most jól irányít. A hajóm nemsokára kikötőbe ér...hagyom, hadd sodorjon a víz. A zene segít, marasztal, és el is repít. Máshol vagyok. Otthon. Vándor vagyok, aki otthonra lel...de az otthonát mindenhová magával cipeli. Mert magamban vagyok otthon. Máshol kár is lenne keresnem.

( Az illusztráció Kató Zoltán szaxofon -művész fotója ...érdemes  a zenéjét hallgatni, nekem sokat adott. Ezt az írást is Ő ihlette a zenéjével.)