2012. január 22., vasárnap

Valami eltakarja Őket...

Keresem az avatott szemeket. Reménykedem, hogy látnak, hogy megtalálnak, de olykor láthatatlan vagyok.
Én teszem magam azzá. Így hiába is várnék, átmennek rajtam. Igen, Róluk beszélek, az érző lényekről, akik itt kószálnak, éppen úgy, mint Te vagy én. Nincs a hátukon fehér szárny, csupán egy kis csengettyű hangja jelzi, hogy ott járnak valahol. Kellenek hozzá éles fülek. Hogy meghalld. Mert Ők szüntelenül csilingelnek, mutatva az irányt, ha eltévedtél volna:merre menj. Őriznek. Óvnak és olykor a fejedre koppintanak. S néha mégis láthatóan állnak melléd, olyankor egészen embernek tűnnek. Talán az különbözteti meg Őket a többiektől, hogy nyugodtabbak ...ja és mindig van egy mosoly az arcukon, bármi történik. Ha valakivel baj történik, nem kezdenek el sírni, mert nincsenek könnyeik, se más, ami a Te, vagy az én testemben benne van. Ők túl vannak már minden ilyenen. Nincsenek folyó- ügyeik. A szívük viszont akkorára zsugorodik a fájdalomtól, hogy majdnem eltűnik a testből, ami összetartja Őket. De eltelik egy pillanat és azonnal munkához látnak. Láthatatlan kis műhelymunkásokként igyekeznek megtenni mindent, hogy valakinek az életét megmentsék. Sokszor elfelejtjük Őket, méltatlan módon feledésbe merülnek és egyszer csak jön valaki, aki elkezd beszélni Róluk, s Te elszégyelled magad, hogy még csak meg sem emlékeztél Róluk évek óta. Isten nevét gyakran hallani a hálószobákban, ahol éjjel ránk tör a zokogás, ahol a párnánkba fúrt fejünk csak azért nem reped szét, mert  holnap is fel kell ébredni. Bár a szomorúságodat el is engedhetnéd, miután sírtál és beszéltél Istennel. De néha olyan makacs módon ragaszkodsz hozzájuk, hogy másokat is megfertőzöl vele. Kell a sírás. Tudom, hiszen még az arcom is szebb a tükörben utána. Megtisztít a mérgektől, amit a bánat halmoz fel bennünk. S akkor megérkezik a mosoly, egy észrevétlen pillanatban és Te nem érted. Pedig Ők ott vannak már akkor. A felhő mögött lakók, a vigyázók, az Óvó-szeretők. Lehet, hogy tényleg nem látni Őket, mert szemérmesebbek annál, mint sem, hogy mutogassák magukat, de ott vannak. Érzed az illatukat, talán emlékeztetnek egy elvesztett személy illatára, s akkor homály ül a szemedre a mosolyodon át. Beszélni kezdesz halkan, de érthetően, valakihez, aki nincs ott, de te mégis tudod, hogy igen. Amikor elmennek, talán meg is érzed. Vissza is tartanád Őket, de tudod, hogy úgyis  vissza fognak jönni. Vagy csak egy, de melletted lesz valaki, ha szükséges.

Állsz, kezed összefonod magad előtt, tekinteteddel követed a felhők mögött eltűnő alakot, ami köddé formálódik, már nem is félsz annyira és reméled, jobb lettél.
Jobb lettél
Igen.
Az angyalok már csak ilyenek...képesek erre.