Valami történik. Apró darabjaira hullott életek kezdenek egymásra találni. Hangokat hoz a szél felém, amik ismerősek.
Egyszer régen volt egy nagy család. Mindenkinek volt egy helye az ebédlőasztalnál, és amikor mentünk Anyáékhoz, mindenki tudta, hova kell ülnie. Ez egyfajta szeánsz volt.
Az unokák a mama tenyerén ültek.
Már a látvány, ahogy ajtót nyitott Nekik...a szemében az a régi fénnyel, mint mikor még nem volt szomorú.
Igen, Anya sokat volt szomorú, mielőtt megszülettek a pockok.
De utána aligha.
Csak egyszer láttam szomorúnak.
Amikor a vége felé...de ez nem tartozik senkire.
Sosem tudtam megfelelni Anyának, igyekeztem, de nem tudtam olyan lenni, mint amilyennek Ő szeretett volna, de megtörtem a jeget, amikor hazaállítottam egy kisfiúval, majd három év múlva egy másikkal.
Az volt az az ajándékom neki, ami Őt boldoggá tette.
Minden addig keserűséget lemosott a szívéről.
Életet adott neki a két folytatásom.
Soha senki nem nézett úgy Anyára, mint Ők.
...és a Mama szó sem jelent semmit...azóta sem.
Csak akkor volt benne tartalom, amikor Zs és Á kimondta.
Varázsoltak egy világot, ahova csak hárman juthattak be.
Még én sem akartam megtörni azt a kis közösséget.
Érinthetetlenek voltak...a három testőr.
Egyik nélkül nem működött a másik kettő.
Így volt teljes az egész.
Néztem kívülről, ahogy minden tökéletes, ahogy együtt vannak és akkor fogtam fel, nekem ott nincs dolgom,
és nem volt bennem semmi irigység. csak hála, amiért ilyen nagymamájuk van.
Amióta nincs anya, széthullott szívek darabjain keresztül vezet az út mindenhova.
De most valami történik.
Annyi fájdalom után...annyi megpróbáltatás után valami megint kezd összeállni.
Talán felnőttem kicsit.
És a hajdani három testőrből lett két tagú kis csapat mellé szegődve próbálom betölteni az űrt.
Sokat kellett ehhez egyedül lennem.
Megélni dolgokat, amit nem mindig értettem és amikért haragudtam másokra.
A harag szertefoszlott.
Nincs bennem kérdés, csak törekvés.
Látom a küzdelmet, érzem a bőrömön az enyémet is.
De valami mindig összetart és egyben maradok.
Isten tenyerén ülök...és hallgatom a hangát.
Van újra családom...kicsi, de az enyém.
Nincs hazugság, csak meg nem szűnő összetartás.
Ehhez olyan fájdalmakat kellett megtapasztalni, amiket nem tudtam, hogy viselünk el külön-külön.
De ha lehet ilyet mondani: örülök, hogy fájhatott bármi is.
Mert talán nem értékeltük azt, amink van, amíg nem vesztettünk el mindent...majdnem mindent.
Nem nevezném tapasztalatnak, csupán Isten elengedte a kezünket időről -időre, vagy inkább hagyta, hogy eleresszük az övét...de egy vékony, áttetsző hálón megtartott minket.
Most egészen közel vagyunk egymáshoz.
és mivel tehetném boldogabbá Anyát, aki fentről figyel minket, mint azzal, hogy együtt maradunk...
