Amit hozunk, azt visszük is

Üres kézzel és egyedül érkeztem ide a földre.
Azt láttam, hogy a felnőttek igyekszenek a szükségleteimet kielégíteni.
Sürögtek és forogtak....fölémhajoltak és gügyögtek hozzám.
Mindenáron hasonlítani akartak valakihez.
Pedig én már akkor is sejtettem, hogy nagyon különbözöm Tőlük.
Vártam a pillanatot, hogy eljöjjön az idő, amikor majd megmondhatom nekik, hogy milyen idiótának tűntek, ahogy ott gőgicséltek és affektáltak nekem, pedig mindent megértettem volna akkor is, ha normális hangon beszélnek hozzám.
De aztán rájöttem, hogy miért csinálják.
Hasonlítani akartak hozzám.
Csak közel akartak kerülni, mert Ők már olyan nagyon egyedül voltak a felnőtt világban.
Egymás közt is olykor egyedül.
És most már azt is tudom, miért akarják reggel a gyerekek felkelteni a még alvó szülőket.
Azért mert rossz egyedül lenni. Mert azt gondolják, hogy amíg valaki alszik, az nem él és elmulaszt valami fontosat.
Ezért lehet olyan nehezen ágyba dugni a kölyköket.
Mert az alvás elvehet valamit, amit Ők még látni akarnak.

Amikor kicsi voltam, irigyelték, hogy én még olyan tiszta vagyok, bár olykor a saját levemben tocsogtam és hangosan üvöltöztem, hogy ez nem jó így.
Ne aludjanak már, amikor én elázottan gubbasztok a pelusomban.
És akkor mindig odajöttek, elég volt egy-két nyekkenés és mindenki velem foglalkozott.
Élveztem a középpont szerepét.
Én voltam a szemük fénye.
Mindenki azt hitte, amikor a magasba emelt, hogy attól kacarászom, hogy Ő emelt fel...és én hagytam Őket abban a hitben, hogy csak ezért van.
Jó volt látni, hogy mosolyognak.
Ahogy nőttem, egyre kevesebb volt a mosoly és egyre több a hangzavar.
De Ők még mindig azt hitték, hogy semmit nem értek.
Ezért bár a hangjukat lehalkították, ha ott voltam, mégis minden egyes szót értettem és ez olykor zavart.
Mert olyan nagy butaságokat fecsegtek.
Hiszékenyek voltak, mert valaki egyszer azt mondhatta nekik:" Beszéljetek csak nyugodtan, hisz nem érti: még gyerek".
De ez a gyerek értette és nem is akart felnőtt lenni.
Ezért elhatározta, hogy megállítja az öregedését és ott marad abban a csodás világban, ahol akkor volt, amikor ráébredt: a felnőttek boldogtalanok.
Ez a kislány nem akart szomorkodni és kiabálni.
Folyton csak kérdezett, mindent azonnal érteni akart és mindenkinek tartogatott egy mosolyt is.
Erős kastélyt épített, aminek erős bástyái mögé mindig elbújhatott, ha fárasztották a többiek.
Leginkább az értetlenkedők fárasztották.
Amikor csak úgy érzett valamit, de senki más nem értette.
És faggatóztak, hogy ez miért van...hogy történt...és úgy egyáltalán.
Szeretett egyedül lenni.
Kitalált egy világot, amit magával zárt körbe és csak azt engedte be, aki értette.
Kevesen voltak, de voltak.
Sok év múlva, amikor már úgy érezte elég erős ahhoz, hogy kint is megvédje magát, elkezdte belűlről rombolni a falakat, de minden egyes téglát megsiratott, elbúcsúzott tűlük és megköszönte nekik a védelmet.
Amikor elérkezett az idő és élete felénél járhatott, leült egy sarokba, szemeit az égre emelte és arra gondolt: ideje mindazt elveszíteni,amit eddig megszerzett, amihez eddig ragaszkodott, amire azt hitte, hogy világa csak úgy teljes, ha az is része az életének.
Hiszen éppen annyi idő kell ahhoz, hogy elveszíthess valamit, mit ahhoz, hogy a Tiéd lehessen.
Így hát kezdte elajándékozni mindenét.
A tárgyait, a kis színes köveket, amit a vizek partján gyűjtött, a ruháit, amiket szeretett, hiszen oda, ahová majd megérkezik, csak üres kézzel mehet.
Milyen furcsa is lenne, ha a köztes világok kapuján egy csomó lim-lommal állna.
Milyen nehéz lenne mindent átvinni...és mennyire felesleges.
Csupán egy dolgot nem ajándékozott oda senkinek.
/...amit egész életében szeretett volna nyitva hagyni, vagy talán túl sok darabra törte, hogy másoknak is adhasson belőle...már nem emlékszem rá...túl régen kezdődött.../

...a szívét.

Találkozás a hasonlóval: A szitakötő

Amikor megjelent a levél, már megint érezte, hogy valami nincs rendben. Valamit közölni akar állandó fel és eltűnésével. Hogy jöjjek rá én? Kérdezzem és faggassam, mert talán az erőszaknak engedve elmondhatja, mi nyomja mázsás súlyként hatalmas lelkét?

De én nem voltam ilyen.

Most az egyszer kivételt teszek és megpróbálom megerőszakolni a lelkét...hiszen Ő akarta így.

Mint egy meghasadt tudat, úgy próbáltam manipulatíve behatolni elméjének zárt szegmensébe.

Először keményen ellenállt, de tekintete azt könyörögte: -Tedd meg kérlek, más nem tudja megcsinálni, de Te olyan erős vagy.

Én?-gondoltam magamban, látván , hogy erőm fogytán.

-Kérdezd meg mi a baj? Hogy miért vagyok olyan görnyedt és miért nem látsz mosolyt az arcomon?

-Hová tűnt a régi fényed? Miért engem büntetsz, miért én legyek megkínzód és alattomosan sebző dementorod?-kérdeztem vissza.

-Mert olyan kegyetlen tudsz lenni magadhoz is. és nekem most az a fajta kín kell, amivel magadat is meggyógyítottad.-szólt halkan rám.

Rendben.-gondoltam magamban szégyellve azt, hogy olykor tényleg milyen kegyetlen érzés a gyógyulás egyes fázisai köz a pokolban lihegni.

-Ülj le kérlek és nézz rám, de csak a szememet nézd, ne figyelj semmiféle zajra, ami a kinti világból beszűrődik. Most a teljes csendedre szükségem van.

Alázata tapintható volt,  könnyei szeme sarkában úgy várták a felszabadító zokogást, hogy közelebb húztam a székem, hogy el tudjam kapni, ha leesik.

Mert tudtam, hogy el fog gyengülni, s végül Ő is az én karjaimban landol, mint annyi más megnyomorított lélek, akikbe belefojtották személyes életük szégyellnivaló foltjait.

Nem kell a szégyen szó. Megsemmisítem. Mérgez.

Alattomosan helyet csinál a bűntudatnak és piszkálja a bennünk megszülető bátorságot.

Elé áll és provokálja.

Kirekeszti és nevetségessé teszi.

Ült Velem szemben és láttam, milyen bátor, mégis mennyire fél.

Mennyire bátor szeretni, s félni  egyszerre.

Ebben rejlett  lényének minden szépsége.

Ha ránézek, egyszerre látom benne egyszerű bonyolultságom, szitakötőm, véletlenségem és egybeesésem.

Másik énemet, lényem férfi oldalát .

Látom, ahogy minden eddigi félelme felett nemsokára átsiklik, mint egy pillangó.

S fájdalmaival tovaszáll a döntések nehéz, keserű illata, s kezében  tarthatja végre a végtelen hatalmat Önmaga felett.

Pont mint én.

Nem akar majd semmit akarni és megérti, milyen  szabad lesz tőle.

És most megszólalok.

-Egy nap...de valamikor már ennyi sem kell, imáid, amit Isteneddel való beszélgetésed közben rebegsz, megérkeznek.

Hiszem, hogy a gyásznak minden fázisát meg kell élned, mert a sebek, amiket másoktól kapsz, valójában saját késed által nyílnak vérzővé.

Nem ismerek más, hasonló rezgést, mint ami Te vagy, szűnni nem akaró türelmetlenséggel tanulni vágyót, akarnok szeretőt és szeretni vágyót, adni kérőt és kapni tudót.

Hogy miért érzed mégis a magány nyomasztó terhét és miért tesz szomorúvá amit ilyenkor érzel?

Mert hozzá tartozik, mert nem tökéletes semmi, mert nem lehet mindent kizárni, mert akkor min javítanánk?

Min dolgoznánk és hogy fejlődnénk mások szolgálatára és épülésére?

Csak megmutatjuk tépett erős szárnyunkat és sokszor elég ennyi.

Hagyd magad elsodorni ebben a sötétben, mert olyan fény van benned, ami biztonsággal kivezet majd.

Bízz bennem és magadban.

Olyan vagy, akit nem vártam, nem kerestem, nem figyeltem.

Súlytalan szeretetmező, megnyitható, óvatosan záródó kis szelence.

Féltve őrzött kincsem vagy és rám bízhatod magad.

Néztem szemhéjának rebbenéseit és láttam benne az átadást.

Micsoda tökéletes pillanat, hiszen a kezemben tarthatom egy ember szívét.

S micsoda felelősség egyben.

A férfi csak ült és hallgatott. Hitt nekem és bennem, magának és annak a sok csendes mozdulatnak, amit a szíve hallatott.

-Kérj, hogy gyengüljek el és kérdezd meg, mi van a testem kiszáradt medrében élet helyett.

Kérd, hogy ne legyek férfi, hadd lehessek a gyerek, akit kicsaptak az iskolából, mert szerelmes levelet dugott a tanítónéni zsebébe és abban csúnya szavak is voltak. De nem voltak azok, nekem soha. Szépséges betűket adtam oda, mert kicsi voltam és nem tudtam, hogy kell felnőttnek lenni.

Kérd a tékozló sértődött gyereket, hogy üssön vissza az apjának, mert már nagyon fáj az arca.

Kérd, hogy anyám finom kezének érintése ne legyen olyan forró, és azt akarom, hogy ne büntessenek meg azért, ami vagyok.

-Mi történt? Mi vagy Te ember? Ki bánthatott ennyire, hogy úgy zúdul minden a padlóra, hogy  megállíthatatlan folyammá duzzad ?

-Férfi vagyok, gyenge női lélekkel, de erős akarattal, kérd, hogy az legyek, aki szabadságom ajtajának rozsdás kilincsét feszíti fel. Hadd törjem ketté végre az életem!

Kezei a térdére csúsztak és feje előre hanyatlott, éppen időben érkezett a kezem, hogy megtartsa.

Megtartottam testem létező erejével, lelkem fejet hajtott előtte és sírtam.

Vele zokogtam egy kis, félhomályos szobában, ahol egyszeriben kislány és kisfiú lettünk.

Megnyílt a szívünk és a bennük folyó vér egybeszivárgott.

Nem tudom meddig lehettünk így, s amikor kinyílt a szeme már nem voltam olyan közel.

Meglepetésként ért az effajta bátorság.

Gőgöm egyszerűen nem értette, hogy van rajtam kívül is megadó ember.

A szavaim azt sejtették, de a szívem csak magában hitt.

Istenként próbáltam közreműködni egy ismeretlen születésénél, de az asszisztencia most láthatóan erősebb volt.

Ez jelentette számomra a legnagyobb kihívást, hogy magammal együtt mást ne győzzek le, csupán hagyjam  úrrá lenni Önmaga felett.

Lassanként egyre jobb emberré válhatok, remélhetem és hihetem, ma is közelebb kerültem a hasonlóhoz, a küzdőhöz, a fájdalmát világgá kürtölő hiú, szemérmetlen ártatlanságomhoz.

Felállt a székből, arcán a gyűrött mosoly tiszta volt, akár egy tó tükre.

Megölelt.

Semmit nem mondott, csak magához vont és úgy tartott karjában, ahogy én szerettem volna, de ma Ő volt az erősebb, aki segített nekem valamiben.

Megváltozni.