2012. január 1., vasárnap

Meglepetés

Azon a reggelen még a természet nem árulta el, mire lesz képes. Kegyetlenül titokban tartotta féltve őrzött szerelmét.
Az ég olyan áttetszően kék volt, hogy  a víz tükre egy színben pompázott vele és csak várt, csak várt a gyanútlanul arra járók álmélkodó tekintetére.
A parton senki nem mászkált, talán csak szerelmet idéző párok próbáltak visszaemlékezni, de a hideg ilyenkor olyan riasztó tud lenni.
Nem sokat időztek a tó mellett...de egy valaki megint odaragasztotta tekintetét.
Csak nézte a horizont  önmagát kéjesen kínáló testét, aki mint egy örömlány ,szemérmetlenül tárta fel egyetlen kincsét, az őszből télbe csavarodó rideg mozdulatlanságba megbúvó féktelenségét.
A fotográfus megint csak várt, egy helyben állt és leste azt a tökéletesen Neki kínálkozó pillanatot, ami ide csábította.
Amikor elérkezett, már nem tudott beszélni, nem hallotta a természet neszezését, nem érdekelték a mellette elsétáló , a csodára ügyet sem vető emberek, a közöny oly mértékben taszította, hogy nem is érzékelte.
Néha ugyan  meg-megállt valaki, hogy nézze ezt a csodás képet, de azt amit Ők láttak, messze nem ugyanaz volt.
És kattintott...felnézett, majd újra kattogott a masina...halkan, puhán és óvatosan örökítette meg, miként adja meg magát az őstermészet.
Ahogy a nád meghajolt még egyszer utoljára  a Nap előtt, mintha valami rituálé részese lettem volna.
Susogott, alig hallhatóan...Nekünk. Valami bíztatót, ami miatt mosolyognom kellett nekem is.
Szerettem nézni, ahogy a férfi "dolgozik"...ahogy átadja valaminek magát, amit mi nem látunk.
Amit majd én nekem talán egy óvatlan pillanatban fel kell fedeznem, hogy papírra vessem nagyszerűségét,  hogy meglássam benne, amit Ő.
Mert pontosan azt kell látnom, máskülönben semmi értelme.
Láttam a tisztaságot, a még magát utoljára megmutató kékséget, a nyugalom hullámait és azt, hogy egy időre ez most el fog tűnni.
Láttam a türelmes fotográfust, ahogy büszkén, magabiztosan lépked, mosolyra húzódó szájjal, hogy amit Ő látott, azt nemsokára mi is láthatjuk.
Mert látni kell...nem elég nézni és megállni.
Ott kell  tudni maradni abban a tökéletes állapotban egy darabig, hogy a képet, amit magunkkal viszünk utunk során,  ez  is  méltó módon szegélyezhesse.
Így érdemes végigmennünk egy úton...ezekkel a pillanatokkal, szitakötőkkel és madarakkal.
Fákkal, felhőkkel és az általuk eltakart világgal, a felettük úszó fehérséggel és mindazzal a hittel, hogy csak kicsit hagy magunkra ez a világ.
Mert újra előjön...ha majd a természet felocsúdik...karjait meggyötört indaként az ég felé feszíti majd, ásít egyet és megmozdul benne minden.
De emlékezni muszáj addig is, hogy az ég mindig ilyen kék és az életünket ne a felhők, hanem ami  alattuk van...az határozza meg.