2014. december 21., vasárnap

Szerelem kétszer

Néha feladjuk, és elhisszük, hogy nekünk annyi jár, amennyi éppen akkor van. Talán és remélhetőleg  nem  ebben hiszünk igazán, mert a remény hangja legerősebb kételyben is megbújik.
Valamit elengedtünk, és nem vizsgáltuk meg, miért kellett elenegedni. Feladtuk küzdelem nélkül.
De van, amikor passzívan küzdünk. Mit jelent ez számomra? Hogy elhiszem, valaminek most véget kell vetnem, de ebben nincs semmi véglegesség. Mert bennem olyan erős a bizonyosság, hogy megtöri a szomorúság magas falát, lebontja azt, elrettenti  a hitetlen tanácsadókat és ráébredek, nem kell tanács, hiszen az én bőrömben más nem lehet. Kénytelen vagyok magamban lenni a reményekkel, megbeszélni a dolgokat csendesen és magányosan. Ezalatt az idő alatt sokan elmennek melletem, mert nem tetszik nekik a megújult, kicserélt arcom. Talán még a tisztánlátásom is zavart kelt. Nem szimpatikus a szókimondásom és nekem, ha van bennem kellő alázat, el kell fogadnom az ítéleteket, akkor is, ha nekem nem szabad ítélkeznem. Így még erősebbé válhatok, nem csattanok fel annyiszor és nincs utánam tornádó. A régi káoszomat messziről és mosolyogva figyelhetem, de kötelességem tanulni minden elhibázott lépésemből. Ha nem tanulnék, tényleg kidobott idő és tapasztalás volna, és nem szeretek semmit kidobni, ami értékes. A tapasztalat az egyik olyan dolog , amire erős sziklavárat építhetek, amiben biztonság és nyugalom van, de ahol egy résen keresztül mégis bejöhet a fény, amiből táplálkozom. Életem elején találkoztam az ÉN emberemmel. Aztán elszakadtunk. Dühös és elkeseredett voltam, és nem gondoltam bele, vajon Ő milyen érzésekkel él és biztosan jól érzi-e magát. Tettem ugyan kísérleteket, megkerestem párszor, de nem elégszer és nem elég tapasztalattal a hátam mögött. Most elmondhatom, hogy megtaláltam valami olyan békét, amit nélküle kellett megteremtenem magamban, de szerettem volna, ha ebben Neki is része lehet. Ez nem afféle " esélyt adok Neki" dolog. Ez nekem változás, magamnak esély. Az, hogy Ő mit gondol erről, az Ő dolga. Én csak örülök, ha a szálak összefonódnak. Hogy lehet-e  kétszer szeretni ugyanazt az embert? Talán végig szerettem, talán szerettem volna szeretni, vagy pótolni mással, de ezek kísérletek voltak csupán, amik nem eltávolítottak, hanem megerősítettek abban, hogy ahova egyszer megérkeztem, oda még egyszer visszatalálhatok. Megtaláltam az elszakadt selyemfonalat és most nem engedem el. Hosszabb, kényelmesebb és átláthatóbb. Vannak hibák, bűnök, mulasztások és bántások. De csak akkor lehetek jól, ha ezekeknek 'Istenhozzádot' mondok és továbblépek...igen. Ilyen egyszerűen. Ez nem lehet többé bonyolult, mert egy új esély van és ezt igyekszem megtartani törékeny életem hálója felett. Azt hiszem kezdek beleszeretni valakibe, akibe egyszer már szerelmes voltam. Csak most szívvel- lélekkel- ésszel, míg régen ész nélkül és tapasztalatlanul. Mindenkinek azt kívánom, hogy amiben ennyire töretlenül hisz, azt sose adja fel. Én nem tettem. és azzal, hogy újra megtaláltam, újra szerettem, el is engedhettem végleg.

... és ott vagyok, ahol lennem kell. harmóniában magammal.

2014. szeptember 27., szombat

Valaki késlekedik

Várom.
Csendben ülök, és teszem a dolgom.
Közben sokszor kimondom, amit érzek.
Szeretek.
De nemet is mondok.
Tanulmányozom magam, mint egy analizátor.
Ismerem magam?
Igyekszem.
Megszületik olykor a harag.
Ki kell dobnom.
Megteszem.
Mások haragját érzem a tarkómon.
Mosolygok.
Nem számít.
Van egy útjelzőm.
Irányt mutat egy ideje.
Jó az irány.
Néha eltévedek.
Ilyenkor hagyom, hadd történjen valami más.
Valami ismeretlenül ijesztő.
Kell a dráma.
Erősen tart.
Összeszedett vagyok?
Tudok az lenni.
Néha kénytelen az ember.
Biztonságban vagyok.
Keresem  a minőséget.
Válaszolok a kíváncsi kérdésekre.
Szavakkal.
Nincsenek hosszú mondatok.
Ha magyaráznom kell, hazudok.
Fáraszt az ámítás.
Kerülöm.
Tiszta forrásból iszom.
Csak le kell hajolnom.
Megérkeztem.
Maradok.

mellém szegődhetsz...



2014. március 26., szerda

A három testőr

Valami történik. Apró darabjaira hullott életek kezdenek egymásra találni. Hangokat hoz a szél felém, amik ismerősek. 
Egyszer régen volt egy nagy család. Mindenkinek volt egy helye az ebédlőasztalnál, és amikor mentünk Anyáékhoz, mindenki tudta, hova kell ülnie. Ez egyfajta szeánsz volt.
Az unokák a mama tenyerén ültek.
Már a látvány, ahogy ajtót nyitott Nekik...a szemében az a régi fénnyel, mint mikor még nem volt szomorú.
Igen, Anya sokat volt szomorú, mielőtt megszülettek a pockok.
De utána aligha.
Csak egyszer láttam szomorúnak.
Amikor a vége felé...de ez nem tartozik senkire.
Sosem tudtam megfelelni Anyának, igyekeztem, de nem tudtam olyan lenni, mint amilyennek Ő szeretett volna, de megtörtem a jeget, amikor hazaállítottam egy kisfiúval, majd három év múlva egy másikkal.
Az volt az az ajándékom neki, ami Őt boldoggá tette.
Minden addig keserűséget lemosott a szívéről.
Életet adott neki a két  folytatásom.
Soha senki nem nézett úgy Anyára, mint Ők.
...és a Mama szó sem jelent semmit...azóta sem.
Csak akkor volt benne tartalom, amikor Zs és Á kimondta.
Varázsoltak egy világot, ahova csak hárman juthattak be.
Még én sem akartam megtörni azt a kis közösséget.
Érinthetetlenek voltak...a három testőr.
Egyik nélkül nem működött a másik kettő.
Így volt teljes az egész.
Néztem kívülről, ahogy minden tökéletes, ahogy együtt vannak és akkor fogtam fel, nekem ott nincs dolgom,
és nem volt bennem semmi irigység. csak hála, amiért ilyen nagymamájuk van.
Amióta nincs anya, széthullott szívek darabjain keresztül vezet az út mindenhova.
De most valami történik.
Annyi fájdalom után...annyi megpróbáltatás után valami megint kezd összeállni.
Talán felnőttem kicsit.
És a hajdani három testőrből lett két tagú kis csapat mellé szegődve próbálom betölteni az űrt.
Sokat kellett ehhez egyedül lennem.
Megélni dolgokat, amit nem mindig értettem és amikért haragudtam másokra.
A harag szertefoszlott.
Nincs bennem kérdés, csak törekvés.
Látom a küzdelmet, érzem a bőrömön az enyémet is.
De valami mindig összetart és egyben maradok.
Isten tenyerén ülök...és hallgatom a hangát.
Van újra családom...kicsi, de az enyém. 
Nincs hazugság, csak meg nem szűnő összetartás.
Ehhez olyan fájdalmakat kellett megtapasztalni, amiket nem tudtam, hogy viselünk el külön-külön.
De ha lehet ilyet mondani: örülök, hogy fájhatott bármi is.
Mert talán nem értékeltük azt, amink van, amíg nem vesztettünk el mindent...majdnem mindent.
Nem nevezném tapasztalatnak, csupán Isten elengedte a kezünket időről -időre, vagy inkább hagyta, hogy eleresszük az övét...de egy vékony, áttetsző hálón megtartott minket.
Most egészen közel vagyunk egymáshoz. 

és mivel tehetném boldogabbá Anyát, aki fentről figyel minket, mint azzal, hogy együtt maradunk...











2014. március 24., hétfő

Hiteles szavak helyett hiteles tettek...

" ..Igazán akkor tudod értékelni, mid van, ha elveszítetted"...vagy valami ilyesmi, így szól a mondás. Igen, valószínűleg helytelenül idéztem, de nem ez a lényeg.
Nem kell megvárni, hogy ez igaz legyen. Egy ideje a világban is - és mivel a világ részei vagyunk -, bennünk is megváltozott, felcserélődött sok minden.
Értékrendek, amit stabilnak érzünk, meginogtak. Elbizonytalaníthatnak csoportok, emberek, mondatok, irányelvek. Sok a befolyásoló tényező. Mi meg azon a hálón, ami felett imbolygunk, néha úgy érezzük, elárult minket valaki. Jobb ezt másra fogni, tudom, én is éreztem. Amikor elkezdődött bennem a változás, már tudtam, hogy nincs vissza út és nem is szerettem volna visszanézni. Láttam, hogy nem lesz biztos támasz, de éreztem, hogy valakik érteni fognak. És ekkor jött a meglepetés: nem csak értettek. Szerettek érte. Így ideiglenesen széttördelt, addig stabil értékrendem vissza tudtam állítani és már nem féltem attól, hogy a mozdulatlanság lesz a vesztem. Hogy miben áll egy változás?
A reakcióim finomabbak, a páncélom ugyan erős, de több rajta a szabad rész, kevesebb bennem a kétség, több a reménység és a hit erősödni látszik. Azt mondják, akkor a legnagyobb a sötétség, amikor közeledik a hajnal..vagy valahogy így. Könnyű hinni, ha van támaszték. Mert tudhatod, ha elesel, lesz, aki megtart. Higgy akkor, ha nincs fény, ha nincs hang és eltűnnek az emberek. Lehet hogy éppen ebben a csendes magányban érkezik meg a valódi válasz. Egy idegen ember mosolyától, egy telefonhívástól, egy bármilyen kicsinek tűnő dologtól megváltozhat az egész világod. Ha valaki társra talál, és osztozhatsz az örömében. Ha valakit elismernek, osztozhatsz benne. Ha bármilyen más öröm ér egy embert, és te ott lehetsz, osztozhatsz benne.
Osztozni valamiben, ami nem a Tiéd, felér azzal, hogy képessé válsz megtalálni Te is azt, amire a legjobban vágysz.
A hit erős fegyver, egy támaszpont a nehéz időkben, és nem kell, hogy megfogalmazd, miben áll a hited. Mert ott van, erősen benned.
Nem helyes ha ahhoz mérjük magunkat, akinek jobb valamiben.
Ha már méricskélünk, mérjük magunkat a gyengébbhez, akinek nincs hite,
vagy bármi mása, ami nekünk van.
De legjobb nem mérni, csak lépni, menni előre, látni azt, ami még nem látható és érezni azt, hogy jó irányból fúj a szél és jó illatot hoz feléd.
És ha magad mögé szórsz csendesen pár kenyérmorzsát, talán még utat is mutathatsz másnak...nem kell hívnod senkit, és szólnod róla, merre tartasz.
Megtalálják az emberek..a keresők és a bátor álmodók, a felébredők egyformák.
Csak szeretni kell ..hogy mit?
Úgy hiszem elég, ha mindent szeretsz és messze mész attól, ami ezt megmosolyogja vagy az ellenkezőjét állítja.
Gábor nap van...én ma a testvéreimet szeretem..akiket még tudok, mert Gábor már csak a szívemben van...
CSAK??
...mert ahogy Jakob mondta a fiam hangján az Alkonyat című filmben: " bevésődött ".
Mindennek örülök, ami ma történik majd, mert biztosan tudom, oda vezet, ahova készülök..

2013. június 17., hétfő

Isten tenyerén...

Amikor jól éreztem magam, elfeledkeztem arról, akitől az áldás érkezett.
Sokunkkal megtörténik ez.
Lubickoltam az áhított biztonságban és kedvemre volt, amit éreztem.
Sosem szándékosan teszik az emberek, hogy elengednek egy kezet.
Olykor ugyan kérdések merülnek fel: vajon miért vagyunk jól, minden ok-okozat nélkül?
Megérdemeljük mindezt?
Talán egy-egy jó cselekedet eredményeképpen nyúl le értünk Isten és jutalmaz meg egy bizonyos ideig tartó békességgel?
A békét önmagunkban kell keresni  és megteremteni is.
Nehéz megtalálni, mert nem tudjuk pontosan, hogy a vágyott állapot megegyezik -e  azzal, amit képesek vagyunk elfogadni, feldolgozni, vagyis a helyén kezelni.
Amikor a szüleink azt mondják, " én jót akarok neked ", bizonyosan szívből teszik ezt, bár nem mindig azzal a körültekintéssel, ami az adott ember szükségleteivel szinkronban van.
Néha bizony úgy szeretnénk jót a másiknak, ahogy nekünk lenne jó. De ez nem mindig helyes.
Ki kell engedni a szárnyaink alól embereket, függetlenül attól, mennyi aggódást jelent ez a számunkra, mert az aggodalom nem más, mint az önsajnálat egyik eszköze.
Ez egyfajta ösztönös szülői érzelem persze, ami ellen nem sokat tehetünk.
Foghatjuk a gyerekeink kezét akár egy életen át is, de amíg nem tudja meg, mennyit bír a szárnya, nem is fog erősödni.
Távolabb kell menni és úgy is lehet szeretni.
Anya vagyok. Tudom milyen nehéz.
Érzem a bőrömön, nap, mint nap, hogy csak úgy lehet jól szeretni, ha akkor vagyok jelen, amikor kérnek rá.
Néha  csenddel és néma elfogadással teszünk jót.
S van, amikor bocsánatot kell kérni. Mert megbántjuk azokat, akiket a legjobban szeretünk.
Vagyis Nekik fáj a legjobban.

Isten tenyerén ültem, mikor megszülettem.
Mindenki ott ül.
Mosolyog ránk, amikor megszületünk és mi visszamosolygunk Rá.
Nem emlékszünk rá, de így van.
De egyszer csak szükségtelenné válik  a mosoly és  lemászunk, mert mi ki akarjuk próbálni nélküle.
Hiba lenne azt feltételezni, hogy minden csoda jutalomként jár.
A csoda önmagában Isten jelenléte és a legapróbb kis ajándékért is hálát kell adni.

Úgy döntöttem nem szállok le többet Isten tenyeréről...nem szeretnék nélküle erős lenni.
...ugyanis csak általa válhatok igazán  azzá.

2013. május 23., csütörtök

A szitakötő ígérete...

...majdnem 3 évtizedes szerelem ül a szívemen.
Hogy vagyok képes azóta szeretni?
Könnyen megy, ha az ember nem mondhatja el.
Mikor megkérdezik, merre jártam, mit csináltam, mesélni kezdek. Szeretik, ha mesélek. Ezért kezdtem el írni. Jobban megy. Szabadabb a lelkem írás közben, mert nem kell figyelnem a másik arcát.
Meg is tisztít ez az dolog.
Sok minden történt velem.
Változtam, mint a tenger hullámaitól a sziklák, melyek megformálnak egy-egy alakot. Az én alakom kőbe zárt szárnyakat alkot. Megtört, de életképes szárnyakat, melyek csak arra várnak, hogy újra legyen miért kibontanom őket. Nem számít mit mondanak mások, az sem, mit kapok cserébe. Semmit nem várok; így a legtöbbet remélem.
Hangtalan vagyok, nem mutatom az arcom se, fátyol mögé rejtettem az életem.
Néha ha előbújok, megijesztenek az új hangok és fények. Csak nekem újak. Én változatlan maradtam. Lelkem buborékba zárt különc világ.
Boszorkányok, angyalok és tündérek közt élek. Álmomban mindig a legjobbat kapom. Tiszta vizű tóból ihatok, mert megkerestem a forrását.
Eltakarítottam a lábam alatt roppanó, avar alatt megbúvó érdes kavicsokat az utamból.
Én csináltam magamnak puhává a talajt.
De én voltam az is, aki egykor mindentől félt.
A szikláktól, amik magasan az ég felé törtek.
De már nem félek.
Vannak titkaim, annak ellenére, hogy azt hiszik, az, aki ír, mindent elmond.
De mi szerencsések vagyunk, mert összefonhatjuk a képzeletet a valósággal, megszabadulhatunk a fájdalomtól, anélkül, hogy belehalnánk.
Örömömet nem osztom meg mindenkivel, mert néha elragadják tőlem. Ki próbálják fürkészni, mim van és miért?!
Persze Ők nem értenek.
...és kellenek a titkaim, nélkülük megfosztva érzem magam méltóságomtól.

Ki fogom bontani a szárnyaimat, s hamarosan újra szállni fogok.

a szitakötő

2013. április 20., szombat

Önzetlen szentek


Csodálatos az újrakezdés.
Bár általában egy nehéz döntés előzi meg.
Dilemma, kétség és összehasonlítás az előző döntés utáni állapottal. 
Ismerős. Vándorlok, mint egy madár, mióta megszülettem.
Soha nem egyeztem ki azzal, ami volt, harcoltam a jobbért.
Embereke toboroztam, akik között "otthon" éreztem magam.
Mindig a Napot kerestem a felhők mögött, és teszem ezt ebben a pillanatban is.
Mert hitem olyan erős, hogy a legzordabb hidegben is tudom, hogy ott van, évmilliók óta: miért változna meg ez attól, hogy én egy kis ideig ködhomályban vagyok?
Bármit teszek, bárhova lépek, bárkire mosolygok, annak valahol nyoma lesz.Ha átlépek valakin, ha nem hallgatok meg valakit, ha elhallgatom az igazságot, amivel kárt okozok, ha félek és nem mondom el senkinek, ha szeretek, de nem mutatom ki, mind mind következménnyel jár. Felelősség már az is, ha felviszem valakinek a csomagját az emeletre.Mert megérintek valakit, mert mutatok valamit magamból. Apróság.Ha hitehagyottá válok, és a szorongásom olyan erővel tör rám, hogy a legközelebb álló gyengébb meglátja, kárt okoztam. Persze nem szándékosan.Ha csak éppen abban a pillanatban ott vagyok, ahol a szomorúságot szavakkal enyhíthetem, akkor is történt valami.Ha kiszolgáltatottságomat elmondom és azzal visszaélnek, annak oka vagyok én is. Bár ez senkit nem ment fel az alól, amit tesz velem. Fürkészhetjük az okokat, az előzményeket, visszamenőleg kereshetünk felelőst és bűnbakot, nem leszünk tőle jobban. Az adott pillanatban nem számít semmi, csak az, ami akkor van. Egy szeretetlen mondat örökre bevésődhet valakinek a szívébe és emlékezni fog rá, akkor is, ha nagyon nem akar és ki szeretné törölni. De az emlékek ragaszkodnak. Nem mindent lehet irányítani. Pedig állandóan azt akarunk. Mindent mi akarunk irányítani. Hagyni szétesni a dolgokat, nehéz. De kell. Egyszer mindenkinél eljön az ideje, hogy rábízza valaki másra magát és észrevegye ki az, akiben soha többé nem bízhat. Bármit teszünk, ott hagyjuk a kézjegyünket. Gyártsunk inkább selyemszárnyú pillangókat, bontsuk ki a lelkünket és reptessük szét őket benne. Apróság. De nem annak, aki bennünket figyel, aki nekünk szeretne valamit mondani, aki a mi kezünk után nyúl. Mindenki volt már önző...tudni lehet, miről beszélek...én is az voltam, sokszor.Biztos mindent ingyen adtál, amid felesleg volt? Amivel egy akkori életet megmentettél, hacsak átvitt értelemben is? Ne feledjük, mielőtt kimondunk, megteszünk valamit az "önzetlenség " nevében és mielőtt szentté avatnánk magunkat:



...nyomot hagyunk az általunk megérintett életekben..