A szitakötő ígérete...
...majdnem 3 évtizedes szerelem ül a szívemen.
Hogy vagyok képes azóta szeretni?
Könnyen megy, ha az ember nem mondhatja el.
Mikor megkérdezik, merre jártam, mit csináltam, mesélni kezdek. Szeretik, ha mesélek. Ezért kezdtem el írni. Jobban megy. Szabadabb a lelkem írás közben, mert nem kell figyelnem a másik arcát.
Meg is tisztít ez az dolog.
Sok minden történt velem.
Változtam, mint a tenger hullámaitól a sziklák, melyek megformálnak egy-egy alakot. Az én alakom kőbe zárt szárnyakat alkot. Megtört, de életképes szárnyakat, melyek csak arra várnak, hogy újra legyen miért kibontanom őket. Nem számít mit mondanak mások, az sem, mit kapok cserébe. Semmit nem várok; így a legtöbbet remélem.
Hangtalan vagyok, nem mutatom az arcom se, fátyol mögé rejtettem az életem.
Néha ha előbújok, megijesztenek az új hangok és fények. Csak nekem újak. Én változatlan maradtam. Lelkem buborékba zárt különc világ.
Boszorkányok, angyalok és tündérek közt élek. Álmomban mindig a legjobbat kapom. Tiszta vizű tóból ihatok, mert megkerestem a forrását.
Eltakarítottam a lábam alatt roppanó, avar alatt megbúvó érdes kavicsokat az utamból.
Én csináltam magamnak puhává a talajt.
De én voltam az is, aki egykor mindentől félt.
A szikláktól, amik magasan az ég felé törtek.
De már nem félek.
Vannak titkaim, annak ellenére, hogy azt hiszik, az, aki ír, mindent elmond.
De mi szerencsések vagyunk, mert összefonhatjuk a képzeletet a valósággal, megszabadulhatunk a fájdalomtól, anélkül, hogy belehalnánk.
Örömömet nem osztom meg mindenkivel, mert néha elragadják tőlem. Ki próbálják fürkészni, mim van és miért?!
Persze Ők nem értenek.
...és kellenek a titkaim, nélkülük megfosztva érzem magam méltóságomtól.
Ki fogom bontani a szárnyaimat, s hamarosan újra szállni fogok.
a szitakötő
Várakozás valamire azzal az alázattal, hogy hiszem, a megfelelő dolgok történnek és a megfelelő emberekkel találkozom. Isten nélkül nem megy.
2013. május 23., csütörtök
2013. április 20., szombat
Önzetlen szentek
Csodálatos az újrakezdés.
Bár általában egy nehéz döntés előzi meg.
Dilemma, kétség és összehasonlítás az előző döntés utáni állapottal.
Ismerős. Vándorlok, mint egy madár, mióta megszülettem.
Soha nem egyeztem ki azzal, ami volt, harcoltam a jobbért.
Embereke toboroztam, akik között "otthon" éreztem magam.
Mindig a Napot kerestem a felhők mögött, és teszem ezt ebben a pillanatban is.
Mert hitem olyan erős, hogy a legzordabb hidegben is tudom, hogy ott van, évmilliók óta: miért változna meg ez attól, hogy én egy kis ideig ködhomályban vagyok?
Bármit teszek, bárhova lépek, bárkire mosolygok, annak valahol nyoma lesz.Ha átlépek valakin, ha nem hallgatok meg valakit, ha elhallgatom az igazságot, amivel kárt okozok, ha félek és nem mondom el senkinek, ha szeretek, de nem mutatom ki, mind mind következménnyel jár. Felelősség már az is, ha felviszem valakinek a csomagját az emeletre.Mert megérintek valakit, mert mutatok valamit magamból. Apróság.Ha hitehagyottá válok, és a szorongásom olyan erővel tör rám, hogy a legközelebb álló gyengébb meglátja, kárt okoztam. Persze nem szándékosan.Ha csak éppen abban a pillanatban ott vagyok, ahol a szomorúságot szavakkal enyhíthetem, akkor is történt valami.Ha kiszolgáltatottságomat elmondom és azzal visszaélnek, annak oka vagyok én is. Bár ez senkit nem ment fel az alól, amit tesz velem. Fürkészhetjük az okokat, az előzményeket, visszamenőleg kereshetünk felelőst és bűnbakot, nem leszünk tőle jobban. Az adott pillanatban nem számít semmi, csak az, ami akkor van. Egy szeretetlen mondat örökre bevésődhet valakinek a szívébe és emlékezni fog rá, akkor is, ha nagyon nem akar és ki szeretné törölni. De az emlékek ragaszkodnak. Nem mindent lehet irányítani. Pedig állandóan azt akarunk. Mindent mi akarunk irányítani. Hagyni szétesni a dolgokat, nehéz. De kell. Egyszer mindenkinél eljön az ideje, hogy rábízza valaki másra magát és észrevegye ki az, akiben soha többé nem bízhat. Bármit teszünk, ott hagyjuk a kézjegyünket. Gyártsunk inkább selyemszárnyú pillangókat, bontsuk ki a lelkünket és reptessük szét őket benne. Apróság. De nem annak, aki bennünket figyel, aki nekünk szeretne valamit mondani, aki a mi kezünk után nyúl. Mindenki volt már önző...tudni lehet, miről beszélek...én is az voltam, sokszor.Biztos mindent ingyen adtál, amid felesleg volt? Amivel egy akkori életet megmentettél, hacsak átvitt értelemben is? Ne feledjük, mielőtt kimondunk, megteszünk valamit az "önzetlenség " nevében és mielőtt szentté avatnánk magunkat:
...nyomot hagyunk az általunk megérintett életekben..
2012. szeptember 30., vasárnap
Szeretett félelmeim
A démonok előszeretettel lepték meg a legváratlanabb pillanatokban, De Ő ügyet sem vetett bizarr játékukra. Próbált nem kontaktusba kerülni velük, már amennyire ez a démonokkal kapcsolatban lehetséges. Hallott a konyhából zajokat, de már nem érdekelte és nem félt azoktól. Néha megjegyezte , hogy "kár velem szórakozni, mert nem érdekeltek, ha akartok valamit, szólaljatok meg." Ilyenkor kicsit félve várt a szinte irracionálisnak tűnő hangok megjelenésére, de ahogy a pillanat elillant, belőle úgy szállt el a félelem. Már kezdett a félelemmel barátkozni. Belátta, hogy nincs menekvés, mindig lesz olyan dolog, ami megrémíti majd. Éjszakái csendben és magányban teltek, hiszen Ő választotta ezt az életet. Már nem tudja és tán nem is érdekli, miért hozta meg azt a döntés, ha egyáltalán tudatos volt. Szerette az estét. Olyankor beállt egyfajta nyugalom benne. És ahogy egyre hűvösebb lett kint a levegő, úgy kezdett életre kelteni benne a vágy, hogy talán mégsem jó ez így. Talán kéne egy ölelés, egy reggelig tartó bújás, amiben elmerülhet és végre alhat nyugodtan. A sötétség folyékonnyá vált az estében, a hold megvilágította sápadt arcát és porcelánná változtatta benne a kételyt, ami egy szempillantás alatt el is tört. Sokáig volt kemény és törhetetlen, mert nem engedett senkit a közelébe, hogy akárcsak egy porcikája is eltörhessen általa. Ahogy kicsordultak a könnyei, terheiről megfosztott, magányos vándorrá vált, aki tudta, hova készül, mit kell tennie azért, hogy amit maga mögött hagyjon, ne hiányozzon többé. Ismert még ilyen vándorokat és katonákat. Mindegyik magányos volt. De ha rájuk gondolt, megtelt erővel a szíve és már nem is félt annyira a félelemtől. Elhatározta, hogy addig cipeli magával, amíg majd a félelem nem hagyja őt el. Ő ugyanis már ragaszkodott hozzá. Nem is merte elképzelni az életét a félelmei nélkül. Ábrándjaiban megjelent, hogy egyszer majd nem kell megijednie a reggeltől, ahogy a hajnal magával hozza a zajokat és a tömeget. Szerette az estét. Démonjait is szeretnie kellett, mert Ő teremtette meg magában Őket. Lassan ként ráébredt arra, hogy mindent Ő teremt meg, ami körülveszi és már nem szabad , hogy azt higgye, a körülmények áldozata. Ha leragadt volna ennél az elméletnél, hamarosan megszűnt volna az erő, és a hit, ami tovább vitte útján. Így hát búcsút mondott annak a lánynak, aki félt félni a félelemtől és kart karba öltve elindult a fényesebb oldalon.
2012. július 5., csütörtök
A kapitány és a kalóz
Ülök egy fülledt kánikulai este kellős közepén és várok. Mire? Csak várok. Mostanában ezt teszem. Lelassultam. Ébredezik bennem a valódi türelem, s nem mint erény, hanem mint magammal kötött kompromisszum. Egy régen látott férfiember muzsikáját várom. Még ügyködik azon, hogy minden a helyére kerüljön. Ülök és nézem az arcát, ahogy az érettség és a változás megküzd rajta a barázdákon át. A mosolytól ragyog az arca. Jól áll Neki az öröm. Már csak pár pillanat és felcsendül egy dal. Hallom már. Egy apa és lánya szerelmét idézi a múltból. Égből érkezett zene, amely meggyógyítja a lélekből szivárgó, vérző sebet. Olykor még fájdogál. De elcsitulni látszik. Igaz, sosem nézhetek hátra, mert árnyékot vetne az utamra és talán el is botlanék megint. Nem szabad hagynom, mert már pontosan kirajzolódott, hova is indultam egykor és az is, hogy hova érkezem, ha nem térek le az útról. Nem szeretném elhitetni magammal, hogy mindent jól csináltam, mert fáradt vagyok a hazugságoktól. Igen. Sokszor és nagyot hazudtam, főleg magamnak.De nem érte meg, mert elveszítettem egy csomó kincset. Magamban keresem a fénynek forrását,de a dal utat mutat másoknak is. Ha mellém szegődik egy mosolygós ember, nem téveszthetem szem elől. Már nincs megengedve ez a fajta felszínesség. Nem válogathatok. Egyre jobban láthatóak az általam húzott határok, amiket már nem léphetnek át, de ha én mégis átlépem, vissza kell, hogy találjak. Aki ebben a pillanatban belül van, maradhat. Aki kívül rekedt, azzal mindent befejeztem, nincs már dolgunk egymással. Most vagyok jó helyen: magamban is és kívül a a világban. Örömóda a megérkezés, egy íratlan, szabálytalan szimfónia. Nem mondom, hogy nem fájdalmas ez a hely. Gyermek énem beszél. Hangosan. Minden kimond, mert ha bent ragadna, szétfeszítene. Nem szeretnék az álmaim nélkül, a csendes kimondatlanságban élni. Inkább egy meg nem értett, kíváncsi gyermek bőrében kuporgok, mint a 'mindent értő' felnőtt álcabőrében bujkálok az igaz dolgok elől, magányos zajban. Már nem rémít meg a magány. Szeretem a misztériumát. A társam olykor. Nem hagy el. Mindvégig kitartott mellettem, akkor is, ha látszólag nem voltam egyedül. Megvigasztal. Erőt ad ahhoz, hogy felkeljek és útnak induljak és a legnagyobb viharban is megtaláljam a partot. Az én kis kikötőmet. Hogy ki világít?? A belső fényem. Amit kaptam. Istennel kötött szövetségemmel vonszoltam magam úttalan utakon, de ideértem. Igaz, olykor elhagytam Istent, s talán Ő még soha nem hagyott magamra. Én döntöttem mindig.
A zene megint más...most halkabb. A szaxofonos férfi arca teljesen átalakul. Megszűnik ember lenni. Valami légies angyali harmónia lengi körbe. Nézem, de Ő nem figyel senkire. Máshol él. Világít. Szentjánosbogárként repül és utat mutat. Ha jól figyelem, meglátom, merre mutat az iránytű, mert jó kalóz vagyok. Igen a szeretet kalóza vagyok és a kapitány most jól irányít. A hajóm nemsokára kikötőbe ér...hagyom, hadd sodorjon a víz. A zene segít, marasztal, és el is repít. Máshol vagyok. Otthon. Vándor vagyok, aki otthonra lel...de az otthonát mindenhová magával cipeli. Mert magamban vagyok otthon. Máshol kár is lenne keresnem.
( Az illusztráció Kató Zoltán szaxofon -művész fotója ...érdemes a zenéjét hallgatni, nekem sokat adott. Ezt az írást is Ő ihlette a zenéjével.)
A zene megint más...most halkabb. A szaxofonos férfi arca teljesen átalakul. Megszűnik ember lenni. Valami légies angyali harmónia lengi körbe. Nézem, de Ő nem figyel senkire. Máshol él. Világít. Szentjánosbogárként repül és utat mutat. Ha jól figyelem, meglátom, merre mutat az iránytű, mert jó kalóz vagyok. Igen a szeretet kalóza vagyok és a kapitány most jól irányít. A hajóm nemsokára kikötőbe ér...hagyom, hadd sodorjon a víz. A zene segít, marasztal, és el is repít. Máshol vagyok. Otthon. Vándor vagyok, aki otthonra lel...de az otthonát mindenhová magával cipeli. Mert magamban vagyok otthon. Máshol kár is lenne keresnem.
( Az illusztráció Kató Zoltán szaxofon -művész fotója ...érdemes a zenéjét hallgatni, nekem sokat adott. Ezt az írást is Ő ihlette a zenéjével.)
2012. január 22., vasárnap
Valami eltakarja Őket...
Keresem az avatott szemeket. Reménykedem, hogy látnak, hogy megtalálnak, de olykor láthatatlan vagyok.
Én teszem magam azzá. Így hiába is várnék, átmennek rajtam. Igen, Róluk beszélek, az érző lényekről, akik itt kószálnak, éppen úgy, mint Te vagy én. Nincs a hátukon fehér szárny, csupán egy kis csengettyű hangja jelzi, hogy ott járnak valahol. Kellenek hozzá éles fülek. Hogy meghalld. Mert Ők szüntelenül csilingelnek, mutatva az irányt, ha eltévedtél volna:merre menj. Őriznek. Óvnak és olykor a fejedre koppintanak. S néha mégis láthatóan állnak melléd, olyankor egészen embernek tűnnek. Talán az különbözteti meg Őket a többiektől, hogy nyugodtabbak ...ja és mindig van egy mosoly az arcukon, bármi történik. Ha valakivel baj történik, nem kezdenek el sírni, mert nincsenek könnyeik, se más, ami a Te, vagy az én testemben benne van. Ők túl vannak már minden ilyenen. Nincsenek folyó- ügyeik. A szívük viszont akkorára zsugorodik a fájdalomtól, hogy majdnem eltűnik a testből, ami összetartja Őket. De eltelik egy pillanat és azonnal munkához látnak. Láthatatlan kis műhelymunkásokként igyekeznek megtenni mindent, hogy valakinek az életét megmentsék. Sokszor elfelejtjük Őket, méltatlan módon feledésbe merülnek és egyszer csak jön valaki, aki elkezd beszélni Róluk, s Te elszégyelled magad, hogy még csak meg sem emlékeztél Róluk évek óta. Isten nevét gyakran hallani a hálószobákban, ahol éjjel ránk tör a zokogás, ahol a párnánkba fúrt fejünk csak azért nem reped szét, mert holnap is fel kell ébredni. Bár a szomorúságodat el is engedhetnéd, miután sírtál és beszéltél Istennel. De néha olyan makacs módon ragaszkodsz hozzájuk, hogy másokat is megfertőzöl vele. Kell a sírás. Tudom, hiszen még az arcom is szebb a tükörben utána. Megtisztít a mérgektől, amit a bánat halmoz fel bennünk. S akkor megérkezik a mosoly, egy észrevétlen pillanatban és Te nem érted. Pedig Ők ott vannak már akkor. A felhő mögött lakók, a vigyázók, az Óvó-szeretők. Lehet, hogy tényleg nem látni Őket, mert szemérmesebbek annál, mint sem, hogy mutogassák magukat, de ott vannak. Érzed az illatukat, talán emlékeztetnek egy elvesztett személy illatára, s akkor homály ül a szemedre a mosolyodon át. Beszélni kezdesz halkan, de érthetően, valakihez, aki nincs ott, de te mégis tudod, hogy igen. Amikor elmennek, talán meg is érzed. Vissza is tartanád Őket, de tudod, hogy úgyis vissza fognak jönni. Vagy csak egy, de melletted lesz valaki, ha szükséges.
Állsz, kezed összefonod magad előtt, tekinteteddel követed a felhők mögött eltűnő alakot, ami köddé formálódik, már nem is félsz annyira és reméled, jobb lettél.
Jobb lettél
Igen.
Az angyalok már csak ilyenek...képesek erre.
Én teszem magam azzá. Így hiába is várnék, átmennek rajtam. Igen, Róluk beszélek, az érző lényekről, akik itt kószálnak, éppen úgy, mint Te vagy én. Nincs a hátukon fehér szárny, csupán egy kis csengettyű hangja jelzi, hogy ott járnak valahol. Kellenek hozzá éles fülek. Hogy meghalld. Mert Ők szüntelenül csilingelnek, mutatva az irányt, ha eltévedtél volna:merre menj. Őriznek. Óvnak és olykor a fejedre koppintanak. S néha mégis láthatóan állnak melléd, olyankor egészen embernek tűnnek. Talán az különbözteti meg Őket a többiektől, hogy nyugodtabbak ...ja és mindig van egy mosoly az arcukon, bármi történik. Ha valakivel baj történik, nem kezdenek el sírni, mert nincsenek könnyeik, se más, ami a Te, vagy az én testemben benne van. Ők túl vannak már minden ilyenen. Nincsenek folyó- ügyeik. A szívük viszont akkorára zsugorodik a fájdalomtól, hogy majdnem eltűnik a testből, ami összetartja Őket. De eltelik egy pillanat és azonnal munkához látnak. Láthatatlan kis műhelymunkásokként igyekeznek megtenni mindent, hogy valakinek az életét megmentsék. Sokszor elfelejtjük Őket, méltatlan módon feledésbe merülnek és egyszer csak jön valaki, aki elkezd beszélni Róluk, s Te elszégyelled magad, hogy még csak meg sem emlékeztél Róluk évek óta. Isten nevét gyakran hallani a hálószobákban, ahol éjjel ránk tör a zokogás, ahol a párnánkba fúrt fejünk csak azért nem reped szét, mert holnap is fel kell ébredni. Bár a szomorúságodat el is engedhetnéd, miután sírtál és beszéltél Istennel. De néha olyan makacs módon ragaszkodsz hozzájuk, hogy másokat is megfertőzöl vele. Kell a sírás. Tudom, hiszen még az arcom is szebb a tükörben utána. Megtisztít a mérgektől, amit a bánat halmoz fel bennünk. S akkor megérkezik a mosoly, egy észrevétlen pillanatban és Te nem érted. Pedig Ők ott vannak már akkor. A felhő mögött lakók, a vigyázók, az Óvó-szeretők. Lehet, hogy tényleg nem látni Őket, mert szemérmesebbek annál, mint sem, hogy mutogassák magukat, de ott vannak. Érzed az illatukat, talán emlékeztetnek egy elvesztett személy illatára, s akkor homály ül a szemedre a mosolyodon át. Beszélni kezdesz halkan, de érthetően, valakihez, aki nincs ott, de te mégis tudod, hogy igen. Amikor elmennek, talán meg is érzed. Vissza is tartanád Őket, de tudod, hogy úgyis vissza fognak jönni. Vagy csak egy, de melletted lesz valaki, ha szükséges.
Állsz, kezed összefonod magad előtt, tekinteteddel követed a felhők mögött eltűnő alakot, ami köddé formálódik, már nem is félsz annyira és reméled, jobb lettél.
Jobb lettél
Igen.
Az angyalok már csak ilyenek...képesek erre.
2012. január 1., vasárnap
Meglepetés
Azon a reggelen még a természet nem árulta el, mire lesz képes. Kegyetlenül titokban tartotta féltve őrzött szerelmét.
Az ég olyan áttetszően kék volt, hogy a víz tükre egy színben pompázott vele és csak várt, csak várt a gyanútlanul arra járók álmélkodó tekintetére.
A parton senki nem mászkált, talán csak szerelmet idéző párok próbáltak visszaemlékezni, de a hideg ilyenkor olyan riasztó tud lenni.
Nem sokat időztek a tó mellett...de egy valaki megint odaragasztotta tekintetét.
Csak nézte a horizont önmagát kéjesen kínáló testét, aki mint egy örömlány ,szemérmetlenül tárta fel egyetlen kincsét, az őszből télbe csavarodó rideg mozdulatlanságba megbúvó féktelenségét.
A fotográfus megint csak várt, egy helyben állt és leste azt a tökéletesen Neki kínálkozó pillanatot, ami ide csábította.
Amikor elérkezett, már nem tudott beszélni, nem hallotta a természet neszezését, nem érdekelték a mellette elsétáló , a csodára ügyet sem vető emberek, a közöny oly mértékben taszította, hogy nem is érzékelte.
Néha ugyan meg-megállt valaki, hogy nézze ezt a csodás képet, de azt amit Ők láttak, messze nem ugyanaz volt.
És kattintott...felnézett, majd újra kattogott a masina...halkan, puhán és óvatosan örökítette meg, miként adja meg magát az őstermészet.
Ahogy a nád meghajolt még egyszer utoljára a Nap előtt, mintha valami rituálé részese lettem volna.
Susogott, alig hallhatóan...Nekünk. Valami bíztatót, ami miatt mosolyognom kellett nekem is.
Szerettem nézni, ahogy a férfi "dolgozik"...ahogy átadja valaminek magát, amit mi nem látunk.
Amit majd én nekem talán egy óvatlan pillanatban fel kell fedeznem, hogy papírra vessem nagyszerűségét, hogy meglássam benne, amit Ő.
Mert pontosan azt kell látnom, máskülönben semmi értelme.
Láttam a tisztaságot, a még magát utoljára megmutató kékséget, a nyugalom hullámait és azt, hogy egy időre ez most el fog tűnni.
Láttam a türelmes fotográfust, ahogy büszkén, magabiztosan lépked, mosolyra húzódó szájjal, hogy amit Ő látott, azt nemsokára mi is láthatjuk.
Mert látni kell...nem elég nézni és megállni.
Ott kell tudni maradni abban a tökéletes állapotban egy darabig, hogy a képet, amit magunkkal viszünk utunk során, ez is méltó módon szegélyezhesse.
Így érdemes végigmennünk egy úton...ezekkel a pillanatokkal, szitakötőkkel és madarakkal.
Fákkal, felhőkkel és az általuk eltakart világgal, a felettük úszó fehérséggel és mindazzal a hittel, hogy csak kicsit hagy magunkra ez a világ.
Mert újra előjön...ha majd a természet felocsúdik...karjait meggyötört indaként az ég felé feszíti majd, ásít egyet és megmozdul benne minden.
De emlékezni muszáj addig is, hogy az ég mindig ilyen kék és az életünket ne a felhők, hanem ami alattuk van...az határozza meg.
Az ég olyan áttetszően kék volt, hogy a víz tükre egy színben pompázott vele és csak várt, csak várt a gyanútlanul arra járók álmélkodó tekintetére.
A parton senki nem mászkált, talán csak szerelmet idéző párok próbáltak visszaemlékezni, de a hideg ilyenkor olyan riasztó tud lenni.
Nem sokat időztek a tó mellett...de egy valaki megint odaragasztotta tekintetét.
Csak nézte a horizont önmagát kéjesen kínáló testét, aki mint egy örömlány ,szemérmetlenül tárta fel egyetlen kincsét, az őszből télbe csavarodó rideg mozdulatlanságba megbúvó féktelenségét.
A fotográfus megint csak várt, egy helyben állt és leste azt a tökéletesen Neki kínálkozó pillanatot, ami ide csábította.
Amikor elérkezett, már nem tudott beszélni, nem hallotta a természet neszezését, nem érdekelték a mellette elsétáló , a csodára ügyet sem vető emberek, a közöny oly mértékben taszította, hogy nem is érzékelte.
Néha ugyan meg-megállt valaki, hogy nézze ezt a csodás képet, de azt amit Ők láttak, messze nem ugyanaz volt.
És kattintott...felnézett, majd újra kattogott a masina...halkan, puhán és óvatosan örökítette meg, miként adja meg magát az őstermészet.
Ahogy a nád meghajolt még egyszer utoljára a Nap előtt, mintha valami rituálé részese lettem volna.
Susogott, alig hallhatóan...Nekünk. Valami bíztatót, ami miatt mosolyognom kellett nekem is.
Szerettem nézni, ahogy a férfi "dolgozik"...ahogy átadja valaminek magát, amit mi nem látunk.
Amit majd én nekem talán egy óvatlan pillanatban fel kell fedeznem, hogy papírra vessem nagyszerűségét, hogy meglássam benne, amit Ő.
Mert pontosan azt kell látnom, máskülönben semmi értelme.
Láttam a tisztaságot, a még magát utoljára megmutató kékséget, a nyugalom hullámait és azt, hogy egy időre ez most el fog tűnni.
Láttam a türelmes fotográfust, ahogy büszkén, magabiztosan lépked, mosolyra húzódó szájjal, hogy amit Ő látott, azt nemsokára mi is láthatjuk.
Mert látni kell...nem elég nézni és megállni.
Ott kell tudni maradni abban a tökéletes állapotban egy darabig, hogy a képet, amit magunkkal viszünk utunk során, ez is méltó módon szegélyezhesse.
Így érdemes végigmennünk egy úton...ezekkel a pillanatokkal, szitakötőkkel és madarakkal.
Fákkal, felhőkkel és az általuk eltakart világgal, a felettük úszó fehérséggel és mindazzal a hittel, hogy csak kicsit hagy magunkra ez a világ.
Mert újra előjön...ha majd a természet felocsúdik...karjait meggyötört indaként az ég felé feszíti majd, ásít egyet és megmozdul benne minden.
De emlékezni muszáj addig is, hogy az ég mindig ilyen kék és az életünket ne a felhők, hanem ami alattuk van...az határozza meg.
2011. december 18., vasárnap
A harmónia madara
Csitul a zaj. Kint egyre erősödik a zűrzavar, de egyszer csak észreveszek valamit.
A természet sárguló, elmúló világában egy kicsi teremtményét a világnak, óvatos hírnökét a békének, a szél törékeny társát.
Meglapultam egy fa tövében és néztem, ahogy pislog, csak egyet-egyet és olyan lassan.
Fejecskéjével körbe tekintett a tájon, látta a széles horizontot, észrevette, hogy egyedül van.
Magasabbra is szállhatott volna, de Ő elégedett ezzel a helyzettel.
Próbáltam érezni, amit Ő.
Szinte észrevehetetlenül költözött belém bölcs elégedettsége, ahogy ott ült és csak nézte birodalmát, hiszen minden az övé.
Határok nélküli világa úgy töltődött meg boldogsággal, hogy éreztem, mennyire egyszerű is ez az egész.
Mármint a kuszaságban megérinteni az egyetlen biztos pontot, a nyugalmat hozót.
Néztem, és tudtam, hogy a madarak élete rövidebb, mint a miénk.
Szíve gyorsabban ver és a repülés rengeteg energiát emészt fel kis testében.
Ő mégis elégedett.
És én cseppet sem sajnáltam.
Talán azért, mert nem tudja, meddig tart mindez?
Mert teszi a természet által diktált dolgát és nem figyel másokat közben?
Érti, hogy mihez van köze és mi az, amihez nem érhet fel?
Meg kéne tanulnunk madárként gondolkodni.
Csak akkor csinálni valamit, amikor feltétlenül muszáj.
Nem elfáradni mások életébe és nem belekontárkodni abba, amihez semmi közünk.
Talán így több időnk is jutna egymásra.
Észrevett. De nem zavartam meg, mert nyugodt volt.
Egy alig hallható kis kattanást hallottam.
Valaki még van itt rajtam kívül ebben a csendes biztonságban.
Egy férfi.
Ismerem.
Az arcát, a lelkét, a teremtményeit, a művészetét.
Őt.
A hasonlót.
Fejemet megint a madár felé fordítottam és még mindig csak ült, de most már olyan érzésem volt, mintha figyelne.
Engem vagy a másik embert ott nem messze tőlem. Egy madár szemébe nem lehet belenézni.
De meglátni rajta keresztül valami csodálatosat, valami megteremthetőt, azt igen.
Óvatosan próbáltam magamban rendet tenni és megérteni, miért gubbaszt egy férfi azt lesve, hogy egy mozdulatlan kis madarat lefényképezzen.
De nincs oka. Magyarázható nincs.
A fotográfus a pillanatnak él. Rendkívüli türelemmel vár mindig valamire, de előre soha nem tudja, mi lesz az.
Ő már érti, hogy nem kell egy valamire vágyni.
Már én is értem.
De azt hiszem, hogy ez a kicsi lény, aki a kopaszodó, lombját hullató fán üldögél, többet tud nálunk.
Minden az övé lehetne. Olyan magasra képes szállni, ahová mi soha nem jutunk el.
Mégis megelégszik azzal a helyzettel, ami most van.
Itt a titka a szemünk előtt.
És Ő nem félti, nem irigyli átadni tudását és a fotográfus, az ismerős hasonló éppolyan türelemmel várt, hogy sokan láthassuk ezt a pillanatot, ahogy én vártam, hogy leírhassam ezt az örömöt, amit okozott.
Megadatik olykor egy pillanat, amit elmulasztunk, mert valami többre vágyunk.
De én úgy hiszem érdemes gubbasztani egy fa alatt...akkor is, ha nem tudod, honnan fúj majd a szél...és mit repít majd feléd...
A természet sárguló, elmúló világában egy kicsi teremtményét a világnak, óvatos hírnökét a békének, a szél törékeny társát.
Meglapultam egy fa tövében és néztem, ahogy pislog, csak egyet-egyet és olyan lassan.
Fejecskéjével körbe tekintett a tájon, látta a széles horizontot, észrevette, hogy egyedül van.
Magasabbra is szállhatott volna, de Ő elégedett ezzel a helyzettel.
Próbáltam érezni, amit Ő.
Szinte észrevehetetlenül költözött belém bölcs elégedettsége, ahogy ott ült és csak nézte birodalmát, hiszen minden az övé.
Határok nélküli világa úgy töltődött meg boldogsággal, hogy éreztem, mennyire egyszerű is ez az egész.
Mármint a kuszaságban megérinteni az egyetlen biztos pontot, a nyugalmat hozót.
Néztem, és tudtam, hogy a madarak élete rövidebb, mint a miénk.
Szíve gyorsabban ver és a repülés rengeteg energiát emészt fel kis testében.
Ő mégis elégedett.
És én cseppet sem sajnáltam.
Talán azért, mert nem tudja, meddig tart mindez?
Mert teszi a természet által diktált dolgát és nem figyel másokat közben?
Érti, hogy mihez van köze és mi az, amihez nem érhet fel?
Meg kéne tanulnunk madárként gondolkodni.
Csak akkor csinálni valamit, amikor feltétlenül muszáj.
Nem elfáradni mások életébe és nem belekontárkodni abba, amihez semmi közünk.
Talán így több időnk is jutna egymásra.
Észrevett. De nem zavartam meg, mert nyugodt volt.
Egy alig hallható kis kattanást hallottam.
Valaki még van itt rajtam kívül ebben a csendes biztonságban.
Egy férfi.
Ismerem.
Az arcát, a lelkét, a teremtményeit, a művészetét.
Őt.
A hasonlót.
Fejemet megint a madár felé fordítottam és még mindig csak ült, de most már olyan érzésem volt, mintha figyelne.
Engem vagy a másik embert ott nem messze tőlem. Egy madár szemébe nem lehet belenézni.
De meglátni rajta keresztül valami csodálatosat, valami megteremthetőt, azt igen.
Óvatosan próbáltam magamban rendet tenni és megérteni, miért gubbaszt egy férfi azt lesve, hogy egy mozdulatlan kis madarat lefényképezzen.
De nincs oka. Magyarázható nincs.
A fotográfus a pillanatnak él. Rendkívüli türelemmel vár mindig valamire, de előre soha nem tudja, mi lesz az.
Ő már érti, hogy nem kell egy valamire vágyni.
Már én is értem.
De azt hiszem, hogy ez a kicsi lény, aki a kopaszodó, lombját hullató fán üldögél, többet tud nálunk.
Minden az övé lehetne. Olyan magasra képes szállni, ahová mi soha nem jutunk el.
Mégis megelégszik azzal a helyzettel, ami most van.
Itt a titka a szemünk előtt.
És Ő nem félti, nem irigyli átadni tudását és a fotográfus, az ismerős hasonló éppolyan türelemmel várt, hogy sokan láthassuk ezt a pillanatot, ahogy én vártam, hogy leírhassam ezt az örömöt, amit okozott.
Megadatik olykor egy pillanat, amit elmulasztunk, mert valami többre vágyunk.
De én úgy hiszem érdemes gubbasztani egy fa alatt...akkor is, ha nem tudod, honnan fúj majd a szél...és mit repít majd feléd...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)