A szitakötő ígérete...

...majdnem 3 évtizedes szerelem ül a szívemen.
Hogy vagyok képes azóta szeretni?
Könnyen megy, ha az ember nem mondhatja el.
Mikor megkérdezik, merre jártam, mit csináltam, mesélni kezdek. Szeretik, ha mesélek. Ezért kezdtem el írni. Jobban megy. Szabadabb a lelkem írás közben, mert nem kell figyelnem a másik arcát.
Meg is tisztít ez az dolog.
Sok minden történt velem.
Változtam, mint a tenger hullámaitól a sziklák, melyek megformálnak egy-egy alakot. Az én alakom kőbe zárt szárnyakat alkot. Megtört, de életképes szárnyakat, melyek csak arra várnak, hogy újra legyen miért kibontanom őket. Nem számít mit mondanak mások, az sem, mit kapok cserébe. Semmit nem várok; így a legtöbbet remélem.
Hangtalan vagyok, nem mutatom az arcom se, fátyol mögé rejtettem az életem.
Néha ha előbújok, megijesztenek az új hangok és fények. Csak nekem újak. Én változatlan maradtam. Lelkem buborékba zárt különc világ.
Boszorkányok, angyalok és tündérek közt élek. Álmomban mindig a legjobbat kapom. Tiszta vizű tóból ihatok, mert megkerestem a forrását.
Eltakarítottam a lábam alatt roppanó, avar alatt megbúvó érdes kavicsokat az utamból.
Én csináltam magamnak puhává a talajt.
De én voltam az is, aki egykor mindentől félt.
A szikláktól, amik magasan az ég felé törtek.
De már nem félek.
Vannak titkaim, annak ellenére, hogy azt hiszik, az, aki ír, mindent elmond.
De mi szerencsések vagyunk, mert összefonhatjuk a képzeletet a valósággal, megszabadulhatunk a fájdalomtól, anélkül, hogy belehalnánk.
Örömömet nem osztom meg mindenkivel, mert néha elragadják tőlem. Ki próbálják fürkészni, mim van és miért?!
Persze Ők nem értenek.
...és kellenek a titkaim, nélkülük megfosztva érzem magam méltóságomtól.

Ki fogom bontani a szárnyaimat, s hamarosan újra szállni fogok.

a szitakötő