Amikor megjelent a levél, már megint érezte, hogy valami nincs rendben. Valamit közölni akar állandó fel és eltűnésével. Hogy jöjjek rá én? Kérdezzem és faggassam, mert talán az erőszaknak engedve elmondhatja, mi nyomja mázsás súlyként hatalmas lelkét?
De én nem voltam ilyen.
Most az egyszer kivételt teszek és megpróbálom megerőszakolni a lelkét...hiszen Ő akarta így.
Mint egy meghasadt tudat, úgy próbáltam manipulatíve behatolni elméjének zárt szegmensébe.
Először keményen ellenállt, de tekintete azt könyörögte: -Tedd meg kérlek, más nem tudja megcsinálni, de Te olyan erős vagy.
Én?-gondoltam magamban, látván , hogy erőm fogytán.
-Kérdezd meg mi a baj? Hogy miért vagyok olyan görnyedt és miért nem látsz mosolyt az arcomon?
-Hová tűnt a régi fényed? Miért engem büntetsz, miért én legyek megkínzód és alattomosan sebző dementorod?-kérdeztem vissza.
-Mert olyan kegyetlen tudsz lenni magadhoz is. és nekem most az a fajta kín kell, amivel magadat is meggyógyítottad.-szólt halkan rám.
Rendben.-gondoltam magamban szégyellve azt, hogy olykor tényleg milyen kegyetlen érzés a gyógyulás egyes fázisai köz a pokolban lihegni.
-Ülj le kérlek és nézz rám, de csak a szememet nézd, ne figyelj semmiféle zajra, ami a kinti világból beszűrődik. Most a teljes csendedre szükségem van.
Alázata tapintható volt, könnyei szeme sarkában úgy várták a felszabadító zokogást, hogy közelebb húztam a székem, hogy el tudjam kapni, ha leesik.
Mert tudtam, hogy el fog gyengülni, s végül Ő is az én karjaimban landol, mint annyi más megnyomorított lélek, akikbe belefojtották személyes életük szégyellnivaló foltjait.
Nem kell a szégyen szó. Megsemmisítem. Mérgez.
Alattomosan helyet csinál a bűntudatnak és piszkálja a bennünk megszülető bátorságot.
Elé áll és provokálja.
Kirekeszti és nevetségessé teszi.
Ült Velem szemben és láttam, milyen bátor, mégis mennyire fél.
Mennyire bátor szeretni, s félni egyszerre.
Ebben rejlett lényének minden szépsége.
Ha ránézek, egyszerre látom benne egyszerű bonyolultságom, szitakötőm, véletlenségem és egybeesésem.
Másik énemet, lényem férfi oldalát .
Látom, ahogy minden eddigi félelme felett nemsokára átsiklik, mint egy pillangó.
S fájdalmaival tovaszáll a döntések nehéz, keserű illata, s kezében tarthatja végre a végtelen hatalmat Önmaga felett.
Pont mint én.
Nem akar majd semmit akarni és megérti, milyen szabad lesz tőle.
És most megszólalok.
-Egy nap...de valamikor már ennyi sem kell, imáid, amit Isteneddel való beszélgetésed közben rebegsz, megérkeznek.
Hiszem, hogy a gyásznak minden fázisát meg kell élned, mert a sebek, amiket másoktól kapsz, valójában saját késed által nyílnak vérzővé.
Nem ismerek más, hasonló rezgést, mint ami Te vagy, szűnni nem akaró türelmetlenséggel tanulni vágyót, akarnok szeretőt és szeretni vágyót, adni kérőt és kapni tudót.
Hogy miért érzed mégis a magány nyomasztó terhét és miért tesz szomorúvá amit ilyenkor érzel?
Mert hozzá tartozik, mert nem tökéletes semmi, mert nem lehet mindent kizárni, mert akkor min javítanánk?
Min dolgoznánk és hogy fejlődnénk mások szolgálatára és épülésére?
Csak megmutatjuk tépett erős szárnyunkat és sokszor elég ennyi.
Hagyd magad elsodorni ebben a sötétben, mert olyan fény van benned, ami biztonsággal kivezet majd.
Bízz bennem és magadban.
Olyan vagy, akit nem vártam, nem kerestem, nem figyeltem.
Súlytalan szeretetmező, megnyitható, óvatosan záródó kis szelence.
Féltve őrzött kincsem vagy és rám bízhatod magad.
Néztem szemhéjának rebbenéseit és láttam benne az átadást.
Micsoda tökéletes pillanat, hiszen a kezemben tarthatom egy ember szívét.
S micsoda felelősség egyben.
A férfi csak ült és hallgatott. Hitt nekem és bennem, magának és annak a sok csendes mozdulatnak, amit a szíve hallatott.
-Kérj, hogy gyengüljek el és kérdezd meg, mi van a testem kiszáradt medrében élet helyett.
Kérd, hogy ne legyek férfi, hadd lehessek a gyerek, akit kicsaptak az iskolából, mert szerelmes levelet dugott a tanítónéni zsebébe és abban csúnya szavak is voltak. De nem voltak azok, nekem soha. Szépséges betűket adtam oda, mert kicsi voltam és nem tudtam, hogy kell felnőttnek lenni.
Kérd a tékozló sértődött gyereket, hogy üssön vissza az apjának, mert már nagyon fáj az arca.
Kérd, hogy anyám finom kezének érintése ne legyen olyan forró, és azt akarom, hogy ne büntessenek meg azért, ami vagyok.
-Mi történt? Mi vagy Te ember? Ki bánthatott ennyire, hogy úgy zúdul minden a padlóra, hogy megállíthatatlan folyammá duzzad ?
-Férfi vagyok, gyenge női lélekkel, de erős akarattal, kérd, hogy az legyek, aki szabadságom ajtajának rozsdás kilincsét feszíti fel. Hadd törjem ketté végre az életem!
Kezei a térdére csúsztak és feje előre hanyatlott, éppen időben érkezett a kezem, hogy megtartsa.
Megtartottam testem létező erejével, lelkem fejet hajtott előtte és sírtam.
Vele zokogtam egy kis, félhomályos szobában, ahol egyszeriben kislány és kisfiú lettünk.
Megnyílt a szívünk és a bennük folyó vér egybeszivárgott.
Nem tudom meddig lehettünk így, s amikor kinyílt a szeme már nem voltam olyan közel.
Meglepetésként ért az effajta bátorság.
Gőgöm egyszerűen nem értette, hogy van rajtam kívül is megadó ember.
A szavaim azt sejtették, de a szívem csak magában hitt.
Istenként próbáltam közreműködni egy ismeretlen születésénél, de az asszisztencia most láthatóan erősebb volt.
Ez jelentette számomra a legnagyobb kihívást, hogy magammal együtt mást ne győzzek le, csupán hagyjam úrrá lenni Önmaga felett.
Lassanként egyre jobb emberré válhatok, remélhetem és hihetem, ma is közelebb kerültem a hasonlóhoz, a küzdőhöz, a fájdalmát világgá kürtölő hiú, szemérmetlen ártatlanságomhoz.
Felállt a székből, arcán a gyűrött mosoly tiszta volt, akár egy tó tükre.
Megölelt.
Semmit nem mondott, csak magához vont és úgy tartott karjában, ahogy én szerettem volna, de ma Ő volt az erősebb, aki segített nekem valamiben.
Megváltozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése