Amit hozunk, azt visszük is

Üres kézzel és egyedül érkeztem ide a földre.
Azt láttam, hogy a felnőttek igyekszenek a szükségleteimet kielégíteni.
Sürögtek és forogtak....fölémhajoltak és gügyögtek hozzám.
Mindenáron hasonlítani akartak valakihez.
Pedig én már akkor is sejtettem, hogy nagyon különbözöm Tőlük.
Vártam a pillanatot, hogy eljöjjön az idő, amikor majd megmondhatom nekik, hogy milyen idiótának tűntek, ahogy ott gőgicséltek és affektáltak nekem, pedig mindent megértettem volna akkor is, ha normális hangon beszélnek hozzám.
De aztán rájöttem, hogy miért csinálják.
Hasonlítani akartak hozzám.
Csak közel akartak kerülni, mert Ők már olyan nagyon egyedül voltak a felnőtt világban.
Egymás közt is olykor egyedül.
És most már azt is tudom, miért akarják reggel a gyerekek felkelteni a még alvó szülőket.
Azért mert rossz egyedül lenni. Mert azt gondolják, hogy amíg valaki alszik, az nem él és elmulaszt valami fontosat.
Ezért lehet olyan nehezen ágyba dugni a kölyköket.
Mert az alvás elvehet valamit, amit Ők még látni akarnak.

Amikor kicsi voltam, irigyelték, hogy én még olyan tiszta vagyok, bár olykor a saját levemben tocsogtam és hangosan üvöltöztem, hogy ez nem jó így.
Ne aludjanak már, amikor én elázottan gubbasztok a pelusomban.
És akkor mindig odajöttek, elég volt egy-két nyekkenés és mindenki velem foglalkozott.
Élveztem a középpont szerepét.
Én voltam a szemük fénye.
Mindenki azt hitte, amikor a magasba emelt, hogy attól kacarászom, hogy Ő emelt fel...és én hagytam Őket abban a hitben, hogy csak ezért van.
Jó volt látni, hogy mosolyognak.
Ahogy nőttem, egyre kevesebb volt a mosoly és egyre több a hangzavar.
De Ők még mindig azt hitték, hogy semmit nem értek.
Ezért bár a hangjukat lehalkították, ha ott voltam, mégis minden egyes szót értettem és ez olykor zavart.
Mert olyan nagy butaságokat fecsegtek.
Hiszékenyek voltak, mert valaki egyszer azt mondhatta nekik:" Beszéljetek csak nyugodtan, hisz nem érti: még gyerek".
De ez a gyerek értette és nem is akart felnőtt lenni.
Ezért elhatározta, hogy megállítja az öregedését és ott marad abban a csodás világban, ahol akkor volt, amikor ráébredt: a felnőttek boldogtalanok.
Ez a kislány nem akart szomorkodni és kiabálni.
Folyton csak kérdezett, mindent azonnal érteni akart és mindenkinek tartogatott egy mosolyt is.
Erős kastélyt épített, aminek erős bástyái mögé mindig elbújhatott, ha fárasztották a többiek.
Leginkább az értetlenkedők fárasztották.
Amikor csak úgy érzett valamit, de senki más nem értette.
És faggatóztak, hogy ez miért van...hogy történt...és úgy egyáltalán.
Szeretett egyedül lenni.
Kitalált egy világot, amit magával zárt körbe és csak azt engedte be, aki értette.
Kevesen voltak, de voltak.
Sok év múlva, amikor már úgy érezte elég erős ahhoz, hogy kint is megvédje magát, elkezdte belűlről rombolni a falakat, de minden egyes téglát megsiratott, elbúcsúzott tűlük és megköszönte nekik a védelmet.
Amikor elérkezett az idő és élete felénél járhatott, leült egy sarokba, szemeit az égre emelte és arra gondolt: ideje mindazt elveszíteni,amit eddig megszerzett, amihez eddig ragaszkodott, amire azt hitte, hogy világa csak úgy teljes, ha az is része az életének.
Hiszen éppen annyi idő kell ahhoz, hogy elveszíthess valamit, mit ahhoz, hogy a Tiéd lehessen.
Így hát kezdte elajándékozni mindenét.
A tárgyait, a kis színes köveket, amit a vizek partján gyűjtött, a ruháit, amiket szeretett, hiszen oda, ahová majd megérkezik, csak üres kézzel mehet.
Milyen furcsa is lenne, ha a köztes világok kapuján egy csomó lim-lommal állna.
Milyen nehéz lenne mindent átvinni...és mennyire felesleges.
Csupán egy dolgot nem ajándékozott oda senkinek.
/...amit egész életében szeretett volna nyitva hagyni, vagy talán túl sok darabra törte, hogy másoknak is adhasson belőle...már nem emlékszem rá...túl régen kezdődött.../

...a szívét.