Meglepetés

Azon a reggelen még a természet nem árulta el, mire lesz képes. Kegyetlenül titokban tartotta féltve őrzött szerelmét.
Az ég olyan áttetszően kék volt, hogy  a víz tükre egy színben pompázott vele és csak várt, csak várt a gyanútlanul arra járók álmélkodó tekintetére.
A parton senki nem mászkált, talán csak szerelmet idéző párok próbáltak visszaemlékezni, de a hideg ilyenkor olyan riasztó tud lenni.
Nem sokat időztek a tó mellett...de egy valaki megint odaragasztotta tekintetét.
Csak nézte a horizont  önmagát kéjesen kínáló testét, aki mint egy örömlány ,szemérmetlenül tárta fel egyetlen kincsét, az őszből télbe csavarodó rideg mozdulatlanságba megbúvó féktelenségét.
A fotográfus megint csak várt, egy helyben állt és leste azt a tökéletesen Neki kínálkozó pillanatot, ami ide csábította.
Amikor elérkezett, már nem tudott beszélni, nem hallotta a természet neszezését, nem érdekelték a mellette elsétáló , a csodára ügyet sem vető emberek, a közöny oly mértékben taszította, hogy nem is érzékelte.
Néha ugyan  meg-megállt valaki, hogy nézze ezt a csodás képet, de azt amit Ők láttak, messze nem ugyanaz volt.
És kattintott...felnézett, majd újra kattogott a masina...halkan, puhán és óvatosan örökítette meg, miként adja meg magát az őstermészet.
Ahogy a nád meghajolt még egyszer utoljára  a Nap előtt, mintha valami rituálé részese lettem volna.
Susogott, alig hallhatóan...Nekünk. Valami bíztatót, ami miatt mosolyognom kellett nekem is.
Szerettem nézni, ahogy a férfi "dolgozik"...ahogy átadja valaminek magát, amit mi nem látunk.
Amit majd én nekem talán egy óvatlan pillanatban fel kell fedeznem, hogy papírra vessem nagyszerűségét,  hogy meglássam benne, amit Ő.
Mert pontosan azt kell látnom, máskülönben semmi értelme.
Láttam a tisztaságot, a még magát utoljára megmutató kékséget, a nyugalom hullámait és azt, hogy egy időre ez most el fog tűnni.
Láttam a türelmes fotográfust, ahogy büszkén, magabiztosan lépked, mosolyra húzódó szájjal, hogy amit Ő látott, azt nemsokára mi is láthatjuk.
Mert látni kell...nem elég nézni és megállni.
Ott kell  tudni maradni abban a tökéletes állapotban egy darabig, hogy a képet, amit magunkkal viszünk utunk során,  ez  is  méltó módon szegélyezhesse.
Így érdemes végigmennünk egy úton...ezekkel a pillanatokkal, szitakötőkkel és madarakkal.
Fákkal, felhőkkel és az általuk eltakart világgal, a felettük úszó fehérséggel és mindazzal a hittel, hogy csak kicsit hagy magunkra ez a világ.
Mert újra előjön...ha majd a természet felocsúdik...karjait meggyötört indaként az ég felé feszíti majd, ásít egyet és megmozdul benne minden.
De emlékezni muszáj addig is, hogy az ég mindig ilyen kék és az életünket ne a felhők, hanem ami  alattuk van...az határozza meg.

A harmónia madara

Csitul a zaj. Kint egyre erősödik a zűrzavar, de egyszer csak észreveszek valamit.
A természet sárguló, elmúló világában egy kicsi teremtményét a világnak, óvatos hírnökét a békének, a szél törékeny társát.
Meglapultam egy fa tövében és néztem, ahogy pislog, csak egyet-egyet és olyan lassan.
Fejecskéjével körbe tekintett a tájon, látta a széles horizontot, észrevette, hogy  egyedül van.
Magasabbra is szállhatott volna, de Ő elégedett ezzel a helyzettel.
Próbáltam érezni, amit Ő.
Szinte észrevehetetlenül költözött belém bölcs elégedettsége, ahogy ott ült és csak nézte birodalmát, hiszen minden az övé.
Határok nélküli világa úgy töltődött meg boldogsággal, hogy éreztem, mennyire egyszerű is ez az egész.
Mármint a kuszaságban megérinteni az egyetlen biztos pontot, a nyugalmat hozót.
Néztem, és tudtam, hogy a madarak élete rövidebb, mint a miénk.
Szíve gyorsabban ver és a repülés rengeteg energiát emészt fel kis testében.
Ő mégis elégedett.
És én cseppet  sem sajnáltam.
Talán azért, mert nem tudja, meddig tart mindez?
Mert teszi a természet által diktált dolgát és nem figyel másokat közben?
Érti, hogy mihez van köze és mi az, amihez nem érhet fel?
Meg kéne tanulnunk madárként gondolkodni.
Csak akkor csinálni valamit, amikor feltétlenül muszáj.
Nem elfáradni mások életébe és nem belekontárkodni abba, amihez semmi közünk.
Talán így több időnk is jutna egymásra.
Észrevett. De nem zavartam meg, mert  nyugodt volt.
Egy alig hallható kis kattanást hallottam.
Valaki még van itt rajtam kívül ebben a csendes biztonságban.
Egy férfi.
Ismerem.
Az arcát, a lelkét, a teremtményeit, a művészetét.
Őt.
A hasonlót.
Fejemet megint a madár felé fordítottam és még mindig csak ült, de most már olyan érzésem volt, mintha figyelne.
Engem vagy a másik embert ott nem messze tőlem. Egy madár szemébe nem lehet belenézni.
De meglátni rajta keresztül valami csodálatosat, valami megteremthetőt, azt igen.
Óvatosan próbáltam magamban rendet tenni és megérteni, miért gubbaszt egy férfi azt lesve, hogy egy mozdulatlan kis madarat lefényképezzen.
De nincs oka. Magyarázható nincs.
A fotográfus a pillanatnak él. Rendkívüli türelemmel vár mindig valamire, de előre soha nem tudja, mi lesz az.
Ő már érti, hogy nem kell egy valamire vágyni.
Már én is értem.
De azt hiszem, hogy ez a kicsi lény, aki a kopaszodó, lombját hullató fán üldögél, többet tud nálunk.
Minden az övé lehetne. Olyan magasra képes szállni, ahová mi soha nem jutunk el.
Mégis megelégszik azzal a helyzettel, ami most van.
Itt a titka a szemünk előtt.
És Ő nem félti, nem irigyli átadni tudását és a fotográfus, az ismerős hasonló éppolyan türelemmel várt, hogy sokan láthassuk ezt a pillanatot, ahogy én vártam, hogy leírhassam ezt az örömöt, amit okozott.

Megadatik olykor egy pillanat, amit elmulasztunk, mert valami többre vágyunk.

De én úgy hiszem érdemes gubbasztani egy fa alatt...akkor is, ha nem tudod, honnan fúj majd a szél...és mit repít majd feléd...

Ugrani mégpedig muszáj...

Szívünk védelmére kiépített erős bástyáink mögül olykor kitekintünk. Hogy mit látunk?
A valódi, megérinthető világot, ami elől olykor bölcsnek tartott döntésünk okán elbújtunk.
Mi van a falak mögött?
Mi vagyunk ott, reszketve kuporogva , mert az új, mert a változás félelmetes.
Hogyne lenne az?
De ugrani muszáj!!
Hogy fáj-e, ezt kérdezed?
Arcod ezerszer összetörik, olykor csontjaidig hatol a fájdalom, de ha ezt nem érzed, az örömöt sem fogod észrevenni, amikor múlik a fájdalom.
Azt tapasztalom, hogy egy-egy csalódás után csigaházaikba húzódnak vissza az emberlények.
Mert a szívük összetört, mert rosszul láttak, vagy nem is láttak igazán.
Vagy, mert nem akartak látni valamit, mert nem volt kényelmes.
De a csigaház héja vékony, szivárványos és törékeny.
Ki kell jönni , összetaposni azt és építeni valami erősebbet.
De nem falakat!
Rendet építeni a tapasztalatokból, a megértett szomorúságból és az előttünk lévő kis kavicsokból.
Az elején káosznak látszik majd, de ez így van jól.
De mi, ismerjük a káosz rendjét, mert mi csináltuk.
Határokat viszont   húznunk kell, amiket nem szabad átlépnünk, mert ha mi átlépjük, megteszik mások is.
Akkor jön a kétségbeesés, az elvárások utáni csalódottság és a magány.
Ha egy szakadék szélén állsz, mit látsz?
Mélységet?
Bizonyos, hogy csupán azt?
Én mást látok.
Lehetőséget. Változást és másik utat, ami látszólag lefelé mutat, de ez csak illúzió.
Ha rossz vonatra szálltál és útközben észreveszed,  leszállsz  egy megállónál, hogy visszafordulj, mert félsz az ismeretlentől.
Igen, de ha így döntöttél, várnod kell majd, míg a megfelelő vonat megérkezik, de addig is ott maradhatsz, láthatsz más embereket, láthatod hogyan mozognak, miként építkeznek.
Tapasztalhatsz!
S mire megérkezik a Te vonatod, már nem azzal leszel elfoglalva, hogy a megfelelő érkezett-e meg, hanem azt látod majd, hogy valami új felé indulhatsz.
Megtelsz bátorsággal, látva, hogy mások is " rossz helyen " szálltak le, de mozgolódnak, építkeznek, kérges kezeikkel dolgoznak valamin.
Talán éppen az vonat  jön majd meg, amiről leszálltál, mert megijedtél, hogy rossz irányba haladsz.
Nincs rossz irány, csak irány.
És a jó ebben az, hogy te választhatod.
És ennek éppen ez a felelőssége is.

A szakadék peremén még meggondolhatod magad, ugrasz -e a mélységbe.
De miért kell azt gondolni, hogy összetöröd magad?
Miért  csupán sziklák lehetnek az alján?
Lehet a tiszta és egyszerű  életető víz, ami átmos Téged, ami  lehúz  majd az örvény erejével,  azután  felszínre dob, és az első, amit megpillantasz, a fénylő nap lehet!
Csak kívánni kell.

És merni élni azokkal a sebekkel együtt, amiket útközben szereztél.
Mert azok azt jelzik, hogy bátor voltál és sok helyen jártál.
Engedd magad ugrani, engedd, hogy az örvény levigyen a víz aljára és hidd el, marad elég levegőd és amikor fejed kibukkan, képes leszel azt kiáltani

ÉLEK !

Rózsaszín burok

Álmot láttam. Nehézkes és keserű ébredésemet a kávé illata derített fel. De amit láttam szép volt.
Azt kívánom, bárcsak igaz lehessen, hogy van ilyen összevisszaság, amiben elfeledkezhetek a kontrollról, arról, mi volt tegnap és ami ott van a szemem előtt, kivirágozhassék.
Álmaink üzennének?
Nem hinném. Tudományosabb ez ennél.
Amivel foglalkozik az elménk nappal, tovább szövődik, talán kissé irracionálisabb formában az álom mezején.
Csak meg kell tanulnunk kezelni, hogy ne legyünk rossz kedvűek, ha egy álom jó volt és az ébredés kettészakította.
S ha az álom rossz volt, tudjunk örülni annak, hogy nem valóság.
Ez könnyebben megy.
A jó dolgok mögé szívesebben magyarázunk vágyképeket, üzenetekként és jelként akarjuk értelmezni.
De ez csapda.
Az álom a tudat alatt ébren lévő agy játéka.
Lehet belőle előnyt kovácsolni.
Mert ha valamit megmutat, amit eddig nem láttunk, talán óvatosságra is inthet.
Vagy valamit látunk, amiben nem hittünk, talán érdemes,megnézni, hátha mégis létezik olyan.
Érdekes, a mai álom meglepetéssel volt tele, de a vége az volt, hogy valaki eltűnt, aki meglepetésként az elején megjelent.
Nem volt mit sajnálnom, mert szinte az életemet álmodtam, csak kissé színesebben és sűrűbben.
De nem vagyok más, nem vagyok szomorúbb, sem kétkedőbb.
Egy várakozó vagyok egy állomáson, ahol még nem jártam.
Mintha leszálltam volna egy vonatról, ami nem tudom, hová tartott és nekem kéne kitalálni, hogyan tovább?
Ismeretlen vidék a felismerés, mert kell egy terv, ami azt követi.
Lehet ez jó és tehet kíváncsivá és lehet nehezen elkezdhető változás.
De mindenképpen kell egy terv, ami a rózsaszín buborékot megint , újra és újra körbefonja...

...mert álmodni jó.

Amit hozunk, azt visszük is

Üres kézzel és egyedül érkeztem ide a földre.
Azt láttam, hogy a felnőttek igyekszenek a szükségleteimet kielégíteni.
Sürögtek és forogtak....fölémhajoltak és gügyögtek hozzám.
Mindenáron hasonlítani akartak valakihez.
Pedig én már akkor is sejtettem, hogy nagyon különbözöm Tőlük.
Vártam a pillanatot, hogy eljöjjön az idő, amikor majd megmondhatom nekik, hogy milyen idiótának tűntek, ahogy ott gőgicséltek és affektáltak nekem, pedig mindent megértettem volna akkor is, ha normális hangon beszélnek hozzám.
De aztán rájöttem, hogy miért csinálják.
Hasonlítani akartak hozzám.
Csak közel akartak kerülni, mert Ők már olyan nagyon egyedül voltak a felnőtt világban.
Egymás közt is olykor egyedül.
És most már azt is tudom, miért akarják reggel a gyerekek felkelteni a még alvó szülőket.
Azért mert rossz egyedül lenni. Mert azt gondolják, hogy amíg valaki alszik, az nem él és elmulaszt valami fontosat.
Ezért lehet olyan nehezen ágyba dugni a kölyköket.
Mert az alvás elvehet valamit, amit Ők még látni akarnak.

Amikor kicsi voltam, irigyelték, hogy én még olyan tiszta vagyok, bár olykor a saját levemben tocsogtam és hangosan üvöltöztem, hogy ez nem jó így.
Ne aludjanak már, amikor én elázottan gubbasztok a pelusomban.
És akkor mindig odajöttek, elég volt egy-két nyekkenés és mindenki velem foglalkozott.
Élveztem a középpont szerepét.
Én voltam a szemük fénye.
Mindenki azt hitte, amikor a magasba emelt, hogy attól kacarászom, hogy Ő emelt fel...és én hagytam Őket abban a hitben, hogy csak ezért van.
Jó volt látni, hogy mosolyognak.
Ahogy nőttem, egyre kevesebb volt a mosoly és egyre több a hangzavar.
De Ők még mindig azt hitték, hogy semmit nem értek.
Ezért bár a hangjukat lehalkították, ha ott voltam, mégis minden egyes szót értettem és ez olykor zavart.
Mert olyan nagy butaságokat fecsegtek.
Hiszékenyek voltak, mert valaki egyszer azt mondhatta nekik:" Beszéljetek csak nyugodtan, hisz nem érti: még gyerek".
De ez a gyerek értette és nem is akart felnőtt lenni.
Ezért elhatározta, hogy megállítja az öregedését és ott marad abban a csodás világban, ahol akkor volt, amikor ráébredt: a felnőttek boldogtalanok.
Ez a kislány nem akart szomorkodni és kiabálni.
Folyton csak kérdezett, mindent azonnal érteni akart és mindenkinek tartogatott egy mosolyt is.
Erős kastélyt épített, aminek erős bástyái mögé mindig elbújhatott, ha fárasztották a többiek.
Leginkább az értetlenkedők fárasztották.
Amikor csak úgy érzett valamit, de senki más nem értette.
És faggatóztak, hogy ez miért van...hogy történt...és úgy egyáltalán.
Szeretett egyedül lenni.
Kitalált egy világot, amit magával zárt körbe és csak azt engedte be, aki értette.
Kevesen voltak, de voltak.
Sok év múlva, amikor már úgy érezte elég erős ahhoz, hogy kint is megvédje magát, elkezdte belűlről rombolni a falakat, de minden egyes téglát megsiratott, elbúcsúzott tűlük és megköszönte nekik a védelmet.
Amikor elérkezett az idő és élete felénél járhatott, leült egy sarokba, szemeit az égre emelte és arra gondolt: ideje mindazt elveszíteni,amit eddig megszerzett, amihez eddig ragaszkodott, amire azt hitte, hogy világa csak úgy teljes, ha az is része az életének.
Hiszen éppen annyi idő kell ahhoz, hogy elveszíthess valamit, mit ahhoz, hogy a Tiéd lehessen.
Így hát kezdte elajándékozni mindenét.
A tárgyait, a kis színes köveket, amit a vizek partján gyűjtött, a ruháit, amiket szeretett, hiszen oda, ahová majd megérkezik, csak üres kézzel mehet.
Milyen furcsa is lenne, ha a köztes világok kapuján egy csomó lim-lommal állna.
Milyen nehéz lenne mindent átvinni...és mennyire felesleges.
Csupán egy dolgot nem ajándékozott oda senkinek.
/...amit egész életében szeretett volna nyitva hagyni, vagy talán túl sok darabra törte, hogy másoknak is adhasson belőle...már nem emlékszem rá...túl régen kezdődött.../

...a szívét.

Találkozás a hasonlóval: A szitakötő

Amikor megjelent a levél, már megint érezte, hogy valami nincs rendben. Valamit közölni akar állandó fel és eltűnésével. Hogy jöjjek rá én? Kérdezzem és faggassam, mert talán az erőszaknak engedve elmondhatja, mi nyomja mázsás súlyként hatalmas lelkét?

De én nem voltam ilyen.

Most az egyszer kivételt teszek és megpróbálom megerőszakolni a lelkét...hiszen Ő akarta így.

Mint egy meghasadt tudat, úgy próbáltam manipulatíve behatolni elméjének zárt szegmensébe.

Először keményen ellenállt, de tekintete azt könyörögte: -Tedd meg kérlek, más nem tudja megcsinálni, de Te olyan erős vagy.

Én?-gondoltam magamban, látván , hogy erőm fogytán.

-Kérdezd meg mi a baj? Hogy miért vagyok olyan görnyedt és miért nem látsz mosolyt az arcomon?

-Hová tűnt a régi fényed? Miért engem büntetsz, miért én legyek megkínzód és alattomosan sebző dementorod?-kérdeztem vissza.

-Mert olyan kegyetlen tudsz lenni magadhoz is. és nekem most az a fajta kín kell, amivel magadat is meggyógyítottad.-szólt halkan rám.

Rendben.-gondoltam magamban szégyellve azt, hogy olykor tényleg milyen kegyetlen érzés a gyógyulás egyes fázisai köz a pokolban lihegni.

-Ülj le kérlek és nézz rám, de csak a szememet nézd, ne figyelj semmiféle zajra, ami a kinti világból beszűrődik. Most a teljes csendedre szükségem van.

Alázata tapintható volt,  könnyei szeme sarkában úgy várták a felszabadító zokogást, hogy közelebb húztam a székem, hogy el tudjam kapni, ha leesik.

Mert tudtam, hogy el fog gyengülni, s végül Ő is az én karjaimban landol, mint annyi más megnyomorított lélek, akikbe belefojtották személyes életük szégyellnivaló foltjait.

Nem kell a szégyen szó. Megsemmisítem. Mérgez.

Alattomosan helyet csinál a bűntudatnak és piszkálja a bennünk megszülető bátorságot.

Elé áll és provokálja.

Kirekeszti és nevetségessé teszi.

Ült Velem szemben és láttam, milyen bátor, mégis mennyire fél.

Mennyire bátor szeretni, s félni  egyszerre.

Ebben rejlett  lényének minden szépsége.

Ha ránézek, egyszerre látom benne egyszerű bonyolultságom, szitakötőm, véletlenségem és egybeesésem.

Másik énemet, lényem férfi oldalát .

Látom, ahogy minden eddigi félelme felett nemsokára átsiklik, mint egy pillangó.

S fájdalmaival tovaszáll a döntések nehéz, keserű illata, s kezében  tarthatja végre a végtelen hatalmat Önmaga felett.

Pont mint én.

Nem akar majd semmit akarni és megérti, milyen  szabad lesz tőle.

És most megszólalok.

-Egy nap...de valamikor már ennyi sem kell, imáid, amit Isteneddel való beszélgetésed közben rebegsz, megérkeznek.

Hiszem, hogy a gyásznak minden fázisát meg kell élned, mert a sebek, amiket másoktól kapsz, valójában saját késed által nyílnak vérzővé.

Nem ismerek más, hasonló rezgést, mint ami Te vagy, szűnni nem akaró türelmetlenséggel tanulni vágyót, akarnok szeretőt és szeretni vágyót, adni kérőt és kapni tudót.

Hogy miért érzed mégis a magány nyomasztó terhét és miért tesz szomorúvá amit ilyenkor érzel?

Mert hozzá tartozik, mert nem tökéletes semmi, mert nem lehet mindent kizárni, mert akkor min javítanánk?

Min dolgoznánk és hogy fejlődnénk mások szolgálatára és épülésére?

Csak megmutatjuk tépett erős szárnyunkat és sokszor elég ennyi.

Hagyd magad elsodorni ebben a sötétben, mert olyan fény van benned, ami biztonsággal kivezet majd.

Bízz bennem és magadban.

Olyan vagy, akit nem vártam, nem kerestem, nem figyeltem.

Súlytalan szeretetmező, megnyitható, óvatosan záródó kis szelence.

Féltve őrzött kincsem vagy és rám bízhatod magad.

Néztem szemhéjának rebbenéseit és láttam benne az átadást.

Micsoda tökéletes pillanat, hiszen a kezemben tarthatom egy ember szívét.

S micsoda felelősség egyben.

A férfi csak ült és hallgatott. Hitt nekem és bennem, magának és annak a sok csendes mozdulatnak, amit a szíve hallatott.

-Kérj, hogy gyengüljek el és kérdezd meg, mi van a testem kiszáradt medrében élet helyett.

Kérd, hogy ne legyek férfi, hadd lehessek a gyerek, akit kicsaptak az iskolából, mert szerelmes levelet dugott a tanítónéni zsebébe és abban csúnya szavak is voltak. De nem voltak azok, nekem soha. Szépséges betűket adtam oda, mert kicsi voltam és nem tudtam, hogy kell felnőttnek lenni.

Kérd a tékozló sértődött gyereket, hogy üssön vissza az apjának, mert már nagyon fáj az arca.

Kérd, hogy anyám finom kezének érintése ne legyen olyan forró, és azt akarom, hogy ne büntessenek meg azért, ami vagyok.

-Mi történt? Mi vagy Te ember? Ki bánthatott ennyire, hogy úgy zúdul minden a padlóra, hogy  megállíthatatlan folyammá duzzad ?

-Férfi vagyok, gyenge női lélekkel, de erős akarattal, kérd, hogy az legyek, aki szabadságom ajtajának rozsdás kilincsét feszíti fel. Hadd törjem ketté végre az életem!

Kezei a térdére csúsztak és feje előre hanyatlott, éppen időben érkezett a kezem, hogy megtartsa.

Megtartottam testem létező erejével, lelkem fejet hajtott előtte és sírtam.

Vele zokogtam egy kis, félhomályos szobában, ahol egyszeriben kislány és kisfiú lettünk.

Megnyílt a szívünk és a bennük folyó vér egybeszivárgott.

Nem tudom meddig lehettünk így, s amikor kinyílt a szeme már nem voltam olyan közel.

Meglepetésként ért az effajta bátorság.

Gőgöm egyszerűen nem értette, hogy van rajtam kívül is megadó ember.

A szavaim azt sejtették, de a szívem csak magában hitt.

Istenként próbáltam közreműködni egy ismeretlen születésénél, de az asszisztencia most láthatóan erősebb volt.

Ez jelentette számomra a legnagyobb kihívást, hogy magammal együtt mást ne győzzek le, csupán hagyjam  úrrá lenni Önmaga felett.

Lassanként egyre jobb emberré válhatok, remélhetem és hihetem, ma is közelebb kerültem a hasonlóhoz, a küzdőhöz, a fájdalmát világgá kürtölő hiú, szemérmetlen ártatlanságomhoz.

Felállt a székből, arcán a gyűrött mosoly tiszta volt, akár egy tó tükre.

Megölelt.

Semmit nem mondott, csak magához vont és úgy tartott karjában, ahogy én szerettem volna, de ma Ő volt az erősebb, aki segített nekem valamiben.

Megváltozni.